Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 1. szám - M. Aczél Sándor: Japán és a trilateralizmus
országrész békés egyesítéséről folytatott párbeszédet. E folyamatban Japán a dél-koreai (gazdasági, politikai) pozíciók erősítésére törekszik. A KNDK-val azonban nem hajlandó államközi kapcsolatokat létesíteni. Japán a koreai kérdésben együttműködést próbál teremteni az Egyesült Államok és Kína, valamint az Egyesült Államok és a Szovjetunió között. A nagyhatalmak közötti jó viszonyt tekinti a két koreai országrész közötti békés egymás mellett élés elvein alapuló együttműködés feltételének. Ösztönzi kapcsolatok létesítését a szocialista országok és Dél-Korea között, a két országrész egyidejű felvételét az ENSZ-be. Ennek fejében hajlandó elismerni a KNDK-t. A koreai kérdésben Japánt belpolitikai motívumok is vezérlik. Japánban több mint 600 ezer koreai él, akiknek mintegy fele a KNDK-hoz tartozónak tekinti magát. Japán és a délkelet-ázsiai országok kapcsolatait illetően témánk szempontjából a következőket kell hangsúlyozni: közös japán-amerikai érdek fűződik ahhoz, hogy a forradalmi folyamatokkal szemben stabilizálják a tőkés rendszert a térség országaiban. Japán ezt a gazdasági behatolás eszközével kívánja biztosítani. Az Egyesült Államok mindaddig támogatja ezt a törekvést, amíg az nem vezet regionális japán hegemónia kialakulásához. Japán törekvései azonban beleütköznek a kínai regionális ambíciókba és a térség népeinek a japán expanziót ellenző szembenállásába is. A délkelet-ázsiai országok nagyfokú gyanakvással kísérik a japán-amerikai-kínai együttműködés fejleményeit. A japán diplomácia és a japán-kínai béke- és barátsági szerződéshez fűzött várakozások súlyos kudarcát jelentette, hogy 1978 őszén - a szerződés aláírását követően - Japán a térség országainak támogatása hiányában nem tudta megszerezni az ENSZ Biztonsági Tanácsában az ideiglenes képviselet jogát. (Szembetűnő, hogy jelölését Kína sem támogatta.) Japán a törekvései útjában álló akadályok leküzdésére a maga javára igyekszik felhasználni a trilaterális együttműködést is. Egyrészt délkelet-ázsiai „előjogai” elismerését várja partnereitől az érdekegyeztetési mechanizmus felhasználásával, másrészt egy kollektív neokolonialista rendszer kialakításában véli fel- oldhatónak a számításait keresztező ellentéteket. Ebben a rendszerben az ideológiai („japán modell”) és rasszista („ázsiai közösség”) eszközökkel is alátámasztott helyzeti előnye révén vezető szerepet kíván betölteni. Japán elsősorban az ASEAN-országokban akarja növelni befolyását, a „politikai stabilitásukhoz és gazdasági függetlenségükhöz való hozzájárulás” álláspontja alapján, ahogyan azt 1978-ban a miniszterelnökké választott Ohira kijelentette.28 Új vonás, hogy az ASEAN-nal mint tömörüléssel építi kapcsolatait - ez az 1977-ben meghirdetett „Fukuda-doktrina” egyik alapgondolata -, szemben a korábbi évek gyakorlatával, amikor a tagországokkal a bilaterális kapcsolatok fejlesztését hangsúlyozta. E módosulásnak több oka van. Japán kezdetben bizalmatlanul tekintett a gazdasági integrációs célú tömörülésre, amely vitathatatlanul a neokolonialista politikával szembeni védekezés jegyében jött létre, tehát Japánellenes alapon is. Ugyanakkor az amerikaiak indokínai veresége következtében 48
