Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 3. szám - Inotai András - Török Ádám: A transzatlanti kapcsolatok gazdasági alapjai II.
a globalizálódást nagymértékben serkentette az EK külgazdasági politikájának intézményesedése, egész sor egyezmény aláírása kívülálló országokkal és országcsoportokkal. Ezek a szerződések (első és második Loméi Egyezmény, preferen- ciális megállapodás a Földközi-tenger mentén fekvő országokkal, az ASEAN-nal, valamint az egyes latin-amerikai országokkal kötött megállapodások) az Egyesült Államokban gazdasági és politikai félelmeket egyaránt ébresztettek. Az amerikaiak attól tartottak, hogy az EK által kezdetben szorgalmazott kölcsönös preferenciarendszer nemcsak a társult államok exportját tereli az EK felé, hanem a nyugateurópai termékeknek a társult országok piacán elfoglalt pozícióit javítja úgy, hogy közben a konkurrens országok (vállalatok) eladási lehetőségeit beszűkíti. Az amerikai kormányzat ezt az elképzelést egyértelműen ellenezte. Az EK kénytelen volt engedni az amerikai nyomásnak, ezért a hetvenes években kötött preferenciális megállapodásainak zöme - mindenekelőtt a Loméi Egyezmény -egyoldalú (export-) preferenciákat biztosít a társult országoknak. Nem érvényesül azonban ez az elv a korábban létrehozott mediterrán társulás esetében. Itt az EK „speciális felelősségére” hivatkozik, míg az Egyesült Államok az EK minden, Európán kívüli egységes fellépését, amennyiben az amerikai érdekeket sért, ellenzi. A gazdasági feszültségek mellett az utóbbi időben hatalmi kérdések is nyilvánvalóvá váltak. Az EK „globális külgazdasági politikáját” a számos területen korábban kialakított amerikai érdekekkel nem mindig lehetett összhangba hozni. Igaz, a nézeteltéréseket ideiglenesen és a felszínen tisztázta az 1973. októberi Soames- Casey-formula,1 de az azóta megszaporodott szerződéses kapcsolatok hosszú távon befolyásolhatják a világgazdasági és világpolitikai erőviszonyok átrendeződésének folyamatát. Az átrendeződés fő haszonélvezője az EK lehet, ami nemcsak gazdasági területeken, hanem nemzetközi politikai fórumokon, így nem utolsósorban az ENSZ-ben is az amerikai pozíciók lemorzsolódásához vezethet.2 Politikai és gazdasági aggodalmak egyaránt tükröződnek abban az amerikai magatartásban, amelynek célja az, hogy megakadályozza az EK-t a fejlődő országokban található nyersanyagokhoz való korlátlan, illetve az amerikaiak számára elérhetőnél kedvezőbb feltételek melletti hozzájutásban. Kétségtelen, hogy az EK társulási rendszere, együttműködési kapcsolatai ezt az aggályt jogossá tehetik. Csakhogy az amerikai feltételezés nem annyira az EK külgazdasági politikájának fő irányából, hanem a saját, amerikai gazdaságpolitika mindenkori prioritásából indul ki, és saját képmására formálja az EK koncepcióját. Természetesen kétségtelen, hogy az EK nagymértékben érdekelt a harmadik világ nyersanyagaihoz való hozzájutásban, amint ezt a legutóbbi szerződésekhez csatolt „kölcsönös” beruházásbiztosítási kódex jelzi (Lomé-II. és ASEAN). Csakhogy az EK-tagországok- nak a fejlődő országokban eszközölt befektetései nem annyira nyersanyagcentriku- sak, mint az Egyesült Államokéi (a gyarmati mentalitást még ma is őrző angol tőke kivételével), mértékükben is elmaradnak az amerikai befektetések mögött; a legutóbbi években pedig kifejezetten a fejlett tőkés országok felé orientálódtak, míg a fejlődő világba irányuló amerikai működőtőke-export alig vesztett lendületéből. 56
