Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 3. szám - Réti Ervin: Camp David zsákutcája
felhasználni. A választások azonban - az előrejelzések szerint - a jelenlegi Likud- koalíció bukását eredményezhetik, s egy négyéves közjáték után újra visszahelyezhetik a Máárách-szövetséget a politikai hatalomba. (Nyitott kérdés, hogy milyen közbülső erők indulnak, s milyen eredményeket érnek el: abszolút többség híján ugyanis szükségessé válik egy szélesebb kormányzási összefogás. Az összevetés kedvéért: a 120 tagú parlamentben az 1973-as választásokon a Máárách 51, a Likud 39, az 1977-es szavazást követően a Likud 45, a Máárách 32 mandátumot szerzett, s az 1981. évi választásokat megelőző közvélemény-kutatások a Mááráchnak 42- -45, a Likudnak 35-40 képviselői helyet valószínűsítenek, a választásokat természetesen befolyásolja a libanoni válság is, akár a tizenkettedik órában módosíthatja a bizonytalan választók állásfoglalásait.) A washingtoni óvatosság és halogatás részben abból ered, hogy az új amerikai adminisztráció első hónapjaiban a belgazdasági kérdések, a külpolitikában pedig a kelet-nyugati viszony általános témái és Latin-Amerika kerültek előtérbe, részben pedig abból, hogy meg akarják várni az izraeli választásokat s az arab világ lehetséges átrendeződéseit. (Alexander Haig amerikai külügyminiszter nyilatkozatából: „Nem hiszem, hogy szükség volna bármiféle sietségre a közel-kelettel kapcsolatban. Most felülvizsgáljuk a helyzetet, és azután talán előállunk valamilyen időrendi javaslattal” - mondotta 1981 februárjában. William Dyess, külügyi szóvivő pedig kijelentette, hogy Washington a jövőben nem a Camp Davidben megindult tárgyalási folyamat továbbvitelét tekinti alapvető politikai céljának, s nem kívánja különleges módon ösztökélni a palesztin autonómiáról folytatott egyiptomi-izraeli tárgyalásokat.) A Camp David kudarcából leszűrhető tanulságoknak ismét az átfogó rendezésre kellene irányítani a figyelmet. Csakhogy az Egyesült Államok a maga részéről kiterjesztette a Közel-Keletre is merevebb, „konfrontációsabb” álláspontját. (Újból a külügyi szóvivőt idézve: „Az Egyesült Államok fő törekvése a Szovjetunió közel-keleti befolyásának ellensúlyozása lesz.”) Ez aligha nyújthat reális reményt a genfi típusú tárgyalások belátható időn belüli felújítására. Washington - Camp David helyettesítésére s az általános érvényű rendezés változatlan elkerülésére - a „jordániai kártyát” szeretné kijátszani, a „jordániai megoldást” fontolgatja. IV. A „jordániai megoldás” kapcsán, mindenekelőtt egy rövid, történelmi visszatekintés. Az ENSZ közgyűlése 1947. november 29-én elfogadta az addig brit kezelésben levő palesztin mandátum-(gyámsági) terület felosztását egy 11 100 négyzet- kilométer kiterjedésű arab Palesztinára, a 14 100 négyzetkilométernyi Izraelre, s a 170 négyzetkilométeres corpus separatumra, Jeruzsálemre, valamint a körötte elhelyezkedő semleges területre. Az első arab-izraeli háború következményeként Izrael valóságos területe 20 540 négyzetkilométerre növekedett. Az összezsugorodott 16
