Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 1. szám - Tatár Imre: Az NSZK a választások tükrében
gondolás végighúzódik a jobboldal külpolitikai kifogásain mind a mai napig, csak a hangsúly tevődött át a katonapolitikai és a nyugati szövetségen belüli problémákra. Azóta az uniópártok elfogadták a megváltoztathatatlan tényeket, tudomásul vették a Szovjetunióval, Lengyelországgal, Csehszlovákiával és az NDK- val kötött szerződéseket: pacta sunt servanda. Ha hatalomra kerülnének, kötelező érvényűnek ismernék el e megállapodásokat. Az utóbbi években azonban előtérbe került Európában a fegyverkezés kérdése, mindenekelőtt a közép-hatótávolságú rakétákról folyó vita. A NATO „után- fegyverkezési” határozata és a bécsi csapatcsökkentési tárgyalások zsákutcája jelzi ezt. A szociáldemokraták - hangzik a jobboldali vád - csak kelletlenül fogadták el a NATO rakétafejlesztési tervét, legszívesebben semmisnek tekintenék, és elfogadnának bármilyen szovjet „látszatengedményt”. Eszerint Brandt és Schmidt pártja ebben a kérdésben is azt akarja, hogy a Nyugat megfelelő ellenszolgáltatás nélkül tegyen engedményeket. Legutóbb Afganisztán esetében fogalmazódott meg e jobboldali tétel, amelyhez azóta újabb, még „nyomosabb” érv kapcsolódott, nevezetesen az, hogy miután a Schmidt-kormány nem követte Carter elnök bojkottintézkedéseit, és nem nem járult hozzá a feszültség növeléséhez Európában, Strauss, Kohl és híveik azzal vádolták meg a szociáldemokratákat, hogy föllazították az NSZK és az Egyesült Államok közötti kapcsolatokat. Strauss választási kampányának egyik fő külpolitikai jelszava volt az - a személyeskedéseket nem nélkülöző 1980-as kampányban is meglepően durva - állítás, hogy a szociáldemokrata pártban létezik egy befolyásos „Moszkva-frak- ció” (csúcsképviselőjük Brandt, Wehner és Egon Bahr volna), amely végső soron szeretné elszakítani az NSZK-t nyugati szövetségeseitől, elsősorban Amerikától azzal a hosszú távú céllal, hogy „egyesülnek az NDK-val”, „semleges Németországot” akarnak teremteni. Mosolyra késztet a Bayernkurier ezzel kapcsolatos megállapítása: „Ilyenformán a Moszkva-frakció mindinkább a Kreml meghosszabbított karjává lesz, amellyel lélektani-politikai nyomást gyakorolnak a Szövetségi Köztársaságra.” Valójában viszont az NSZK a NATO egyik legstabilabb tagja, katonai és politikai értelemben az Egyesült Államok fontos szövetségese Nyugat-Európá- ban. Ezen nemcsak Franz Josef Strauss és Helmut Kohl, hanem Helmut Schmidt és Hans-Dietrich Genscher, sőt Willy Brandt sem akar változtatni. Az ország földrajzi fekvését és stratégiai helyzetét illető megfontolásokból azonban, az általános európai helyzetre, a veszélyekre, másrészt az előnyökre való tekintettel, az NSZK jelenlegi vezetői óvatosabbak és rugalmasabbak, az enyhülés szempontjából előnyösebb politikát folytatnak, mint az amerikaiak. Kapcsoljuk most már össze ezt a kérdést egy másikkal: miért elsősorban külpolitikai megfontolások alapján győzött Helmut Schmidt és a koalíció a választásokon ? Az NSZK-ban évtizedek óta csaknem mindig a külpolitikai kérdések álltak az első helyen a választási küzdelemben. így 1972-ben arról kellett döntenie az 34
