Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 1. szám - Tatár Imre: Az NSZK a választások tükrében
azonban a „tőkerészesek” nem szólhatnak bele, ott változatlanul a főrészvényesek, illetve a bankok a vitathatatlan urak. Ez volt a végső határ, ameddig a szociáldemokraták a „modell” tervezésében hajlandók voltak elmenni. Kezdetben, a hetvenes évek derekáig nagyobb volt a befolyása a párt balszárnyának, az ifjúszocialistáknak és a velük egyetértő vagy hasonlóan gondolkodó idősebbeknek. Radikálisabb beavatkozást sürgettek a gazdaságba: a tőke tényleges állami ellenőrzését. Mindenekelőtt a beruházások ellenőrzését és a központi tervezést óhajtották, mondván: ne az egyes vállalkozók pillanatnyi érdekeinek és tájékozottságának vagy tájékozatlanságának megfelelően alakuljanak a főbb tőkebefektetések, mert ez torzulásokhoz vezet. A kormányzatnak a társadalom általánosabb érdekeit figyelembe vevő, messze tekintő fölmérései adjanak (a változatlanul ^^«beruházásoknak) irányt. Ezek az elképzelések azonban a szociáldemokraták zömétől a polgári jobboldalig terjedő széles politikai front ellenállásába ütköztek. A nyugati gazdasági rendszer és a piacgazdálkodás számára nemcsak elviselhető, hanem - korlátozott mértékben - szükséges is az állami irányító-ellenőrző- biztosító szerep. Az NSZK-ban a pénzügyi eszközök tekintélyes részével rendelkezik a központi, illetve a tartományi kormány, e hatalmas összegek, a szociális juttatások és más állami beruházások konjunktúraélénkítő szerepet játszanak. A jobboldal élesen bírálja ezt az állapotot, s azt szeretné, hogy ezeknek az eszközöknek egy része ismét magánkézbe kerüljön, bár még a polgári közgazdaságtan sem egységes e kérdésben. Egyes szakértőik is elismerik a mai helyzet előnyeit. A hamburgi Die Zeit szakértője így ír erről: „A szociális teljesítmények költséges megjavítása minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy a hetvenes évek gazdasági megrázkódtatásai ellenére megmaradt a szociális béke a Szövetségi Köztársaságban, és a munkavállalók politikai radikalizálására irányuló minden kísérlet kudarcot vallott. A nyugdíjkorhatár gyorsított leszállítása nélkül - amely sok üzemben a korai nyugdíjaztatással lehetővé tette a munkavállalók számának «fájdalommentes» csökkentését - a munkanélküliség ma nagyobb mértékű volna. A szociális államnak azonban megvannak az árnyoldalai is: nő a fogyasztás a beruházások kárára, a gazdasági gondok saját erőből, saját kezdeményezésből való megoldására irányuló igények nőnek, az erre való készség pedig csökken. Ez nehezíti valamennyi erőtartalék mozgósítását és a munkapiac tartósan rossz helyzetének javulását.” Összegezve a fent elmondottakat: a modellterve- zés - a széles társadalmi távlatokat tekintve - nem sikerült. Más szempontból is megvonható a múlt évtized gazdasági helyzetét illető mérleg. Ha csak a puszta tényeket tekintjük, nem túl rózsás a helyzet. A koalíció első esztend jében 149 ezer munkanélküli volt az országban, a hetvenes években viszont háromszor átlépték a milliós határt, 1980-ban 900 ezer volt az átlag, 1981-re millión felüli számot jósolnak. Nem egészen két százalékos volt 1969-ben az áremelkedés, azóta erősen ingadozott, és 1980-ban öt százalékot ért el. A márka tíz esztendő alatt vásárlóerejének egyharmadát veszítette el. Nem
