Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 1. szám - Tatár Imre: Az NSZK a választások tükrében
A jobboldal például azzal vádolta a koalíciót, hogy reformintézkedései hozzájárultak a munkanélküliség növekedéséhez. A munkáltatók ugyanis, állították, a „túlzott” szociális terhek miatt a korábbinál kisebb mértékben érdekeltek a munkásfelvételben, ipari tanulók foglalkoztatásában, illetve ha választaniuk kell a gép, az automata és az ember között, alkalomadtán nem az utóbbi mellett döntenek. Svédországra utalnak, ahol a szociáldemokrata kormányzat évtizedei alatt olyan (változatlanul tőkés) gazdasági struktúrát alakítottak ki, amely korlátozza a vállalkozókat, mélyebben nyúl a zsebükbe, a szakszervezeteknek nagyobb befolyást biztosít - Így saját szempontjukból érthetőek a nyugatnémet vállalkozók aggodalmai. Nem járta végig a svéd utat az NSZK koalíciós kormánya, mégis panaszkodnak a vállalkozók, hogy „költséges és bürokratikus” intézkedések és intézmények nehezítik a gazdasági életet, „fékezik a piacgazdaság fejlődését”. Kétségtelen, hogy a nyugatnémet szociáldemokraták becsvágyó tervekkel vágtak neki a hetvenes évtizednek. Természetesen nem szocializmust akartak (ez a társadalmi rendszer csak mint távoli ködös cél szerepel elméleti megfontolásaikban), hanem olyan államot létrehozni, amely „feloldja” a fejlett tőkés társadalmak belső ellentmondásait, s valamilyen átmeneti megoldást jelent a kommunisták vezette országok rendszere és a konzervatív nyugati szisztémák között. Ezt nevezték „német modellnek”. A szociális juttatások hálózatának jelentős bővítésével, a teljes foglalkoztatottság biztosításával, a munkáltató és a munkavállaló közötti ellentétek intézményesített kiegyenlítésével, „szociális partnerséggel”, az életszínvonal állandó emelésével, a társadalmi különbségek csökkentésével akartak orvosságot találni a társadalmi bajokra. E célt, bizonyos kétségtelen eredmények mellett, nem sikerült, nem is sikerülhetett elérniök. Amikor a szociáldemokraták bekerültek a kormányba (először 1966-ban a kereszténydemokratákkal koalícióban, majd a vezető szerepet átvéve 1969-ben), velük a réginél, a polgári jobboldalénál korszerűbb, hatékonyabb csoport kezébe került a hatalom. A kapitalista országokban, a mai nyugati világban a szociáldemokraták képviselik a konzervatív pártokhoz viszonyítva a szociálisan több felelősséget vállaló, a társadalmi problémákra érzékenyebb erőt, a kommunista pártokon kívül. Az NSZK-ban (és más nyugati országokban is) a szociáldemokraták és a szakszervezetek bizonyos követeléseit a kommunisták is támogatják. „A modern NSZK-t építjük!” - hangzott 1969-ben a szociáldemokraták egyik választási jelszava. Willy Brandt, e reformtörekvések kiemelkedő képviselője, ezzel összefüggésben hangsúlyozta: „A Német Szövetségi Köztársaságban az átfogó reformok szükségessége előtt állunk.” Még a koalíciós partnerek, a polgári liberális szabaddemokraták is ezt vallották akkor: „Le kell nyesnünk a copfokat!” Valójában azonban az útmutató döntések, a bátor elhatározások, a nagy reformok nem jelentették a szociálliberális koalíció erős oldalát: a párton, a koalíción, az országon belüli és külső okokból. 1980-ban viszont már csak 29
