Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 2. szám - Somogyi Ferenc: A szocialista orientációjú fejlődés Fekete-Afrikában
A fejlődés nem kapitalista útja — történelmi útrövidítés elmaradott gazdasági bázison12 A kommunista és munkáspártok 1969. évi moszkvai nyilatkozata a kezdeti tapasztalatokat összegezve megállapította, hogy „ ... megszületett a felszabadult országok fejlődésének elvileg új iránya. . . Néhány fiatal állam nem kapitalista útra lépett, olyan útra, amely biztosítja a gyarmati múltból örökölt elmaradottság megszüntetésének és a szocialista fejlődésre való áttéréshez szükséges feltételek megteremtésének lehetőségét.”13 A kérdéssel foglalkozó irodalom a nem kapitalista fejlődési út fogalmának számos, egymástól is eltérő meghatározását adja. Véleményem szerint a konkrét, a szocializmus építésére való közvetlen áttérésre még éretlen fekete-afrikai feltételek között a fejlődés nem kapitalista útját - az 1969. évi moszkvai nyilatkozatra támaszkodva - olyan átmeneti fejlődési szakaszként célszerű definiálni, melynek során a gyarmati, félgyarmati népek a nemzeti felszabadító forradalom folyamatában a forradalmi demokraták vezetésével, elsősorban a társadalmi felépítmény oldaláról közelítve, a szocialista közösség országainak sokoldalú, internacionalista támogatására támaszkodva, felszámolják a gyarmati, félgyarmati múltból örökölt elmaradottságot. A legfontosabb nemzeti és demokratikus feladatok szükségszerű megoldása révén, az antikapitalista jelleg fokozatos erősödésével, az eredetileg elmaradott, prekapitalista bázison, a kapitalizmust mint a viszonyok uralkodó rendszerét elkerülve, megteremtik a szocialista társadalom építésére való áttérés feltételeit. A függetlenné vált országokban a társadalmi fejlődés irányának eldöntéséért folyó harc elsősorban a politikai szférában folyik, ugyanakkor azonban célja a gazdasági viszonyok meghatározott irányban történő átalakítása. A nem kapitalista fejlődés útját választó forradalmi demokraták által vezetett állam politikai gyakorlata tudatosan arra irányul, hogy egyrészt a tőkés elemek korlátozása és visszaszorítása révén megakadályozza az erős nemzeti burzsoázia kialakulását, másrészt pedig - felismerve, hogy bármilyen irányú társadalmi fejlődés előfeltétele a termelőerők és általában a nemzetgazdaság fejlődése - mintegy felülről, a felépítményben bekövetkezett pozitív változások talaján kezdeményezi a termelési viszonyok átalakítását, a termelőerők és általában a gazdasági élet fejlődése számára legkedvezőbb keretek megteremtését. Ily módon az elmaradott gazdasági bázison induló nem kapitalista fejlődés során nem a termelőerők fejlettségének magas szintje az, amely szétfeszíti a termelési viszonyokat, hanem éppen megfordítva, a termelőerők gyorsabb ütemű fejlesztésének igénye, a nemzetgazdasággal szembeni elvárások növekedése követeli meg a termelési viszonyok és a gazdálkodási formák tudatos megváltoztatását. Ebben a folyamatban tehát a hatalom, a felépítmény változása megelőzi a gazdasági alap változását, a termelőerők fejlődésének kedvezőbb lehetőségeit biztosító termelési viszonyok kialakítása pedig magát a termelőerők fejlődését. A fejlődés nem kapitalista útjának az alapja tehát a felépítmény viszonylagos önállósága és a gazdasági alapra - ezen keresztül pedig a termelőerők fejlődésére - gyakorolt visszahatása. A gazdasági alap elsődlegességének az elismerése ugyanis nem zárja ki az alap és a felépítmény dialektikus kapcsolatából eredő lehetőségek tudatos kihasználását. Már Engels hangsúlyozta, hogy „ ... a materializmus történetfelfogása szerint a történelemben végső fokon a való élet termelése és újratermelése a meghatározó mozzanat. Többet sem Marx, sem én nem állítottunk. Ha pedig ezt valaki úgy forgatja ki, hogy a gazdasági mozzanat az egyedül meghatározó elem, úgy a fenti tételt semmitmondó, elvont, képtelen frázissá változtatja.”14 A felépítmény változása és a termelési viszonyok ennek alapján bekövetkező fejlődése azonban a nem kapitalista átmenet keretében is mindvégig megőrzi a termelőerők 80
