Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 2. szám - Tóthné Nagy Magdolna: Az el nem kötelezett országok mozgalmának történetéről
gadott dokumentum: különös aggodalomra ad okot az, hogy katonai vagy más segítséget nyújtanak azoknak az országoknak, amelyek erőszakkal akarják fenntartani a kolonializ- must és a neokolonializmust. Ekkor nyilvánították ki, hogy „ ... a felszabadulás folyamata feltartóztathatatlan és megfordíthatatlan. A gyarmati népeknek törvényes joguk, hogy szükség esetén fegyverrel is biztosítsák az önrendelkezés és a függetlenség teljes gyakorlását, ha a gyarmati hatalmak tartósan ellenzik e természetes törekvéseiket.” Az afrikai kontinens viharos eseményei, a vietnami és a közel-keleti háború bonyodalmai közepette újabb csúcskonferencia igénye csak 1968-ban merült fel ismét, jugoszláv kezdeményezésre. Az 1969 júliusában Belgrádban konzultatív találkozóra összehívott el nem kötelezett országok ekkor határozták el, hogy aktívabb, rendszeresebb, szélesebb körű együttműködésre és újabb csúcskonferencia összehívására van szükség.12 Az el nem kötelezettek állam- és kormányfőinek harmadik, lusakai konferenciáját13 1970. szeptember 8-10. között tartották meg, és ez új szakaszt jelzett a mozgalom történetében. A hatvanas évek két jellemző folyamata ekkor már lényegében lezárult: a hidegháború szakasza véget ért, s a világ áttért a békés egymás mellett élés politikájára. A két világrendszer kapcsolatait egyidejűleg a politikai, gazdasági és ideológiai harc, valamint az együttműködés bővülése jellemezte. Megkezdődött az erőegyensúlyra épülő enyhülés időszaka; a dekolonizációs folyamat viszont a gyarmatok döntő többségének felszabadulásával gyakorlatilag befejeződött. A gyarmati rendszer felbomlásával párhuzamosan azonban végbement a neokolonialista pozíciók kiépítése, a neokolonialista gazdasági munkamegosztás kialakítása, amelyet politikai, ideológiai és katonai eszközök kombinált alkalmazásával igyekeztek az imperialista hatalmak alakítani és megszilárdítani. Ennek során kerültek előtérbe a burkolt kizsákmányolási formák, s a gazdasági függetlenség kivívása még fontosabbá vált a fejlődő országok, így az el nem kötelezettek számára is. A lusakai konferencia dokumentuma arról tanúskodik, hogy az el nem kötelezett országok reálisan látták az új nemzetközi politikai és gazdasági folyamatokat. Ennek megfelelően a hangsúlyt a neokolonializmus elleni küzdelemre és ezzel szoros összefüggésben a gazdasági kérdésekre helyezték. Lusakában a politikai nyilatkozat mellett első ízben fogadtak el külön gazdasági nyilatkozatot is, amelyben aláhúzták a gazdasági „emancipálódás” jelentőségét a függetlenség erősítése érdekében. Kifejtették, hogy a gazdasági nehézségek a fejlődő országok függetlenségét, a békét és a biztonságot is veszélyeztetik. A nyilatkozat vázolta a fejlődő országok elmaradott gazdasági helyzetét, szembeállítva azt a fejlettekével, először alkalmazva a „gazdag és szegény” megfogalmazást. A súlyos helyzet okát az egyenlőtlen világgazdasági rendszerben, a kolonialista múltból örökölt gazdasági függőség fennmaradásában s a jelenkori neokolonializmusban jelölték meg. Elkötelezték magukat az „önerőre való támaszkodás” mellett, és ennek megvalósítására széles körű együttműködést hirdettek meg a fejlődő országok között. A problémákat elsősorban az ENSZ kereteiben realizálandó gazdasági intézkedésekben látták, s a megoldást a II. UNCTAD után és a III. UNCTAD előtt alapvetően még inkább a kereskedelem és együttműködés előmozdításában, mint a fejlesztésben keresték. A csúcskonferencián erősen érződött a hatvanas évek végéig még aktív harmadik világ-politikát folytató Kína befolyása; amely a „szuperhatalmak”, a „gazdag és szegény” országok terminológiájának használatában, az „önerőre támaszkodás” elvének átvételében mérhető le. 65
