Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 2. szám - Balogh András: A fejlődő országok néhány időszerű problémája
kialakításával a dél-afrikai nép egységét igyekszik megtörni. A Dél-afrikai Köztársaság komolyan fenyegeti a világbékét azáltal, hogy a vezető tőkés országok sokoldalúan együttműködnek vele még az atomipar terén is, lehetővé téve ezzel, hogy a Dél-afrikai Köztársaság saját nukleáris arzenállal rendelkezzék. Az agresszív imperialista erőknek az utóbbi időben tapasztalható aktivizálódása testet ölt az el nem kötelezett mozgalom ellen irányuló lépésekben is. E tekintetben az imperialista politika a következő törekvésekben nyilvánul meg: gazdasági és politikai nehézségek előidézésével destabilizálni akarja a mozgalom többségét alkotó fejlődő országokat; arra törekszik, hogy megakadályozza a fejlődő országok még erőteljesebb közös antiimperialista fellépéseit; hogy deformálja az el nem kötelezettség lényegét, és „jobbra tolja” az egész mozgalmat; hogy elszakítsa az el nem kötelezett országokat legfontosabb szövetségeseiktől, elsősorban a szocialista országoktól. A nemzetközi enyhülés folyamatának megtorpanásával párhuzamosan egy sor el nem kötelezett ország ellen fokozódott az imperialista hatalmak nyílt beavatkozása vagy felforgató tevékenysége. A legerőteljesebben azokat az országokat támadták, amelyek a legközvetlenebben léptek a fejlődés önálló, haladó útjára. A különféle imperialista akcióknak az elmúlt időszakban mindenekelőtt Kuba, Vietnam, Kambodzsa, Laosz, Afganisztán, Etiópia, Angola, Mozambik, Zambia, Szíria, a Jemeni NDK, Nicaragua, Grenada, Jamaica és Guayana vált célpontjává. Az el nem kötelezett országok állam- és kormányfői Havannában úgy nyilatkoztak, hogy „... tudatában vannak annak, hogy az imperialisták még intenzívebben folytatják a gyarmatosításellenes erők, a felszabadítási mozgalmak megosztására irányuló politikájukat. így akarják meghiúsítani Afrika, Ázsia és Latin-Amerika népeinek függetlenségi törekvéseit. A konferencia megerősítette az ötödik csúcsértekezlet határozatát, hogy az új imperialista cselszövések elhárítására fokozott egységben kell támogatni a nemzeti felszabadító mozgalmakat.”10 Havannában a szocialista és az el nem kötelezett országok antiimperialista összefogásának eszménye nagy visszhangra talált. A havannai dokumentum kimondja: „A konferencia méltányolja azt a segítséget, amelyet az el nem kötelezett országok más béke-, szabadság- és igazságszerető demokratikus és haladó államoktól és erőktől kaptak e célok megvalósításához, s kifejezi készségét a további együttműködésre az egyenlőség alapján.”11 A hatodik csúcsértekezlet óta eltelt időszakban, a nemzetközi feszültség fokozódásának körülményei között tovább nőtt az imperialista hatalmak nyomása a mozgalom tagországaira, mélyültek a különbségek az eltérő társadalmi berendezkedésű és fejlettségű fejlődő országok között, sőt a tagországok súlyos fegyveres konfliktusaira is sor került. Mindezek károsan hatnak a mozgalom antiimperialista irányvonalára, aktivitására és egységére, amint azt az el nem kötelezett országok külügyminisztereinek legutóbbi (1981. februári) Üj-Delhiben megtartott értekezlete mutatta. Mindazonáltal az el nem kötelezettek közötti ellentmondások egyáltalán nem szorították háttérbe azt az alapvető és mélyülő antagonizmust, amely ezeknek az országoknak a tőkés világrendszerrel való viszonyát objektíve meghatározza. A mozgalomban részt vevő országokat fontos, haladó, a mozgalmon kívül álló forradalmi és demokratikus erők számára is értékes alapelvek kötik össze. Nem lebecsülendő tényező, hogy a mozgalom tekintélyének növekedése az egyes tagországok pozícióit is javítja. A szocialista országok az el nem kötelezettek mozgalmát továbbra is a nemzetközi politikai élet pozitív, önálló tényezőjének tekintik. Leglényegesebb alapelveit és céljait úgy értékelik, mint amelyek saját pozícióikkal, stratégiai törekvéseikkel megegyeznek, vagy azokhoz közel állnak. 31
