Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 2. szám - Balogh András: A fejlődő országok néhány időszerű problémája
ugrásszerű növekedésének. Míg 1960-1965 között ez a mennyiség évente zo millió tonnát tett ki, 1980-ban már 80 millió tonnára emelkedett. (A prognózisok szerint 1990-ben a gabonahiány eléri a 15 o millió tonnát.) Hatalmas területek (így például az egész afrikai kontinens) évről évre növekvő mennyiségű élelmiszerimportra szorulnak. A világon mintegy 1 milliárd ember, köztük 10 millió gyermek tekinthető jelenleg alultápláltnak; az éhezés következtében naponta 50 ezren vesztik életüket. A fejlődő országok gazdaságainak elmaradottságát és torz szerkezetét mutatja, hogy ezekben az országokban él a Föld mezőgazdasági munkásainak 90 százaléka, akik képtelenek ennek a világnak az élelmiszer-szükségletét megtermelni. A fejlődő országokban az egy főre jutó termelés értéke csupán egytizede, az egy főre jutó gabonafogyasztás egyharmada, az egy főre jutó energiafelhasználás 1/17-e a fejlett tőkés országokénak. Részesedésük a világ feldolgozóipari termelésében nem haladja meg a 10 százalékot. Ezeknek az országoknak a többségében nem sikerült felszámolni az írástudatlanságot, az átlagéletkor 15-20 évvel alacsonyabb az európainál és az észak-amerikainál. 450 millióra becsülik a munkanélküliek számát. Az élelmiszer- és az energiaválság tovább növelte a fejlődő országok eladósodását, amely ma már meghaladja a 300 milliárd dollárt. * Napjainkban az imperializmus klasszikus gyarmati rendszere, amely egy generációval ezelőtt még a Föld területének és népeinek nagyobbik részére kiterjedt - már történelem. A klasszikus gyarmati rendszer csaknem teljes felszámolása azonban mindeddig nem vetett véget a kizsákmányoláson alapuló, egyenlőtlen és igazságtalan világgazdasági kapcsolatrendszernek. Ismeretes, hogy a világgazdaság tőkés központjai és a tőlük gazdaságilag továbbra is függő, alárendelt területek közötti viszony sajátossága az, hogy a gazdaságilag fejlett és az elmaradott országok közötti szakadék nem tűnik el, helyenként pedig kifejezetten mélyül. A centrum és a periféria közötti neokolonialista viszony sok lényegi vonásában azonos a hagyományos gyarmati viszonnyal, tekintettel arra, hogy a periférián elhelyezkedő országok továbbra is megőrzik nyersanyagtermelő, tőkeimportőr és munkaerőpiac jellegüket, de vannak fontos eltérő sajátosságai is. A centrum-periféria viszony legszembetűnőbb szereplőivé az utóbbi két évtizedben a transznacionális társaságok váltak. A fejlődő országok tőkés piaccal való kereskedelmének 73 százalékát bonyolítják le a transznacionális vállalatok. A transznacionális társaságok olyan nemzetközi monopolszervezetek, amelyek a különféle nemzetgazdasági keretek között folyó termelési folyamat egészének az ellenőrzésére törekednek. Tevékenységük döntően járul hozzá a centrum és a periféria közötti munkamegosztás neokolonialista típusú átalakításához, amelynek során a fejlett tőkés országok „átengedik” a feldolgozóipar bizonyos munkaigényes, esetenként környezetszennyező ágazatait a fejlődő országoknak. A fejlett tőkés országoknak már nem kifizetődő fogyasztási cikkeket vagy alkatrészeket gyártó, illetve összeszerelő ipari üzemek befogadása semmiképpen sem azonos a gazdasági függetlenség erősödésével. Ezek az üzemek ugyanis meglehetősen tőke- és technikaigényesek, márpedig a fejlődő országok többsége egyikkel sem rendelkezik. Korunkban a technológiai függés legalább olyan súlyos tehertétel a fejlődő országok számára, mint a pénzügyi. Az új típusú, neokolonialista munkamegosztás nem csökkenti a szakadékot a gazdaságilag fejlett tőkés, illetve a fejlődő országok között, és gátolja az elmaradottság szerkezeti okainak felszámolását. A neokolonialista függés következményeinek leginkább kitett országok belső társadalmi polarizálódása
