Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1980 (7. évfolyam)
1980 / 1. szám - Gál G. Tamás: A namíbiai kérdés
rendőrség funkciói, a választások időpontja). A főtitkár magyarázó nyilatkozata e kérdéseket tisztázta. A dél-afrikai kormány azonban új nehézségeket támasztott. Az öt nyugati hatalom külügyminiszterei 1978 októberében nyomást gyakoroltak a Botha-kormányzatra, hogy tartsa magát a nyugati tervezethez s fogadja el a főtitkár tervét és magyarázatát. Bonyolította a helyzetet, hogy a dél-afrikai kormány bejelentette: december 31-ig választásokat rendez Namíbiában. A választásokat megtartották. Az öt nyugati külügyminiszter pretoriai tárgyalásai gyakorlatilag eredménytelenek maradtak. A fajüldöző rezsim ragaszkodott kifogásainak jogosságához s az egyoldalú választások megtartásához (ezeket „belső eseménynek” minősítette, melyek célja a „namíbiai nép vezetőinek megválasztása”). Botha miniszterelnök a tanácskozás során elhangzott beszédében Dél-Afrikát, mint már annyiszor a múltban, az állítólagos „orosz terjeszkedés” elleni fő védőbástyaként tüntette fel. Felvázolta egy esetleges „marxista namíbiai rendszer” következményeit a „szabad világra nézve”. A tanácskozás befejezésekor a dél-afrikai kormány egyoldalú nyilatkozatot csatolt a kiadott közös nyilatkozathoz, melyben leszögezte: csak az ellenségeskedés teljes beszüntetése után hajlandó megkezdeni csapatainak kivonását; az erőszakos cselekmények (értsd: a fegyveres nemzeti felszabadító harc a SWAPO részéről — G. T.) megszakíthatják és határozatlan ideig késleltethetik a dél-afrikai csapatok kivonását s ennek következtében a választások megtartását. Annak megakadályozására, hogy bárki egyoldalúan késleltethesse a választásokat, véglegesen rögzíteni kellene a választások időpontját, s ehhez az időponthoz ragaszkodni kell, tekintet nélkül arra, hogy véget értek-e az ellenségeskedések s következésképpen sor került-e a dél-afrikai csapatok létszámának csökkentésére. A dél-afrikai különnyilatkozat egyértelműen bizonyította, hogy a fajüldöző kormány folytatni kívánja a belső rendezést célzó lépéseket, s mindezekért — sajátos logikával — a SWAPO-t akarja felelőssé tenni. A dél-afrikai rezsimnek a namíbiai kérdésben is széles manőverezési lehetőséget biztosított a vezető nyugati hatalmak politikája az ENSZ Közgyűlésében és a Biztonsági Tanácsban, mellyel megakadályozták a Dél-afrikai Köztársaság elleni súlyosabb retorziókat. Sam Nujoma, a SWAPO elnöke 1978 végén arra figyelmeztetett, hogy „a nyugati hatalmak várhatóan továbbra is élni fognak vétójogukkal a pretoriai fajüldöző rezsim támogatása érdekében. Botha miniszterelnök ezért oly biztos a dolgában ... A nyugati hatalmak csak a zűrzavart akarják Namíbiában. Meg akarják találni a módját, hogy bábrendszer jöjjön létre, melyet aztán úgy mutatnak be a világnak, mint amely választások útján született. Olyan összeesküvés ez, melyet az imperialisták dél-afrikai elvbarátaikkal együtt szőnek.”18 Ezen mit sem változtat az, hogy a dél-afrikai miniszterelnök, a külügyminiszter és a kormány más tisztségviselői nemegyszer bírálták a Nyugatot a namíbiai kérdésben tanúsított „engedékeny magatartás” miatt.
