Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1980 (7. évfolyam)
1980 / 3. szám - KÖNYVEKRŐL - Glenn H. Snyder - Paul Diesing: A nemzetek közötti konfliktus. Alku, döntés és rendszerstruktúra a nemzetközi válságokban (Kiss J. László)
nem más, mint a „lélektani erő” határozza meg, nevezetesen a felek kockázatvállaló képessége. A szerzők szerint a válságban tanúsított államférfiúi képesség központi dilemmája abban rejlik, sikerül-e egy stratégia keretében megteremteni az erőszak és az alkalmazkodás keverékét, amely elkerüli a háborút és egyúttal maximalizálja a nyereséget vagy minimalizálja a veszteséget. Mi okozza a válságot: Az alacsony intenzitású konfliktusmagatartást milyen érdek- konfliktus lendíti át a válság-küszöbön? Hogyan azonosítható a válság kezdete és vége? Ezekre a kérdésekre a szerzők a válság interakcióként felfogott elvont tárgyalási modelljével válaszolnak. Eszerint a válság közvetlen oka egyik vagy másik állam explicit vagy implicit erőszakkal való fenyegetése, amely kihívásnak minősíthető. A szerzők szerint a kihívást ösztönözheti vagy motiválhatja egy sajátos gyorsító mozzanat, amely egyaránt lehet külső és belső, továbbá általános és specifikus. A szerzők az esettanulmányok alapján az általános aktusként hol a status quo revíziójára irányuló lépést, hol bizonyos fegyverszállításokat, specifikus lépésként hol egy merényletet, hol a fegyverekkel való közvetlen fenyegetést nevezik meg. Az elemzésben az a szempont a lényeges, hogy a kihívást követő ellenállás konfrontációt idéz elő, amely alapjában véve a válság magját alkotja. A konfrontáció különböző ideig tarthat és több tetőzés után érheti el a csúcspontját. A két szerző az összeütközésnek három lehetséges útját vázolja fel: a háborút, az egyik fél kapitulációját, s a tárgyalás útján vagy hallgatólagosan kialakított kompromisszumot. A kapituláció vagy kompromisszum esetében az összeütközést egy döntési szakasz követi, amelyben megállapodnak a rendezést biztosító egyoldalú vagy közös alkalmazkodási stratégiában. Snyder és Diesing arra is utal, hogy az „alkalmazkodási stratégia”, magában foglalhatja a győztes kisebb tekintélymegőrző engedményeit a vesztesnek, annak érdekében, hogy ez a megadást racionalizálhassa, továbbá az alkalmazkodás rendezheti mind a válságot, mind az érdekkonfliktust. Lehetséges azonban, hogy csupán a krízist szünteti meg, de magát az érdekkonfliktust érintetlenül hagyja, illetve csak részlegesen oldja meg. A szerzők szerint a konfrontáció és a döntés szakaszai között fordulópont található, amely az egyik vagy másik fél azon felismeréséből származik, hogy a kihívás-ellenállás pozíción alapuló további kényszer- és ellenkényszertaktika nem követhető. Synder és Diesing elismeri, hogy bár modelljük a válságok többségére alkalmazható, a politikai kontextustól függően más változatok is elképzelhetőek. Így utalnak a „véletlen válság” jelenségére, amely nem a nagyhatalmak közvetlen összeütközésével, hanem azok szövetségeseinek vagy védenceinek közvetítésével alakulnak ki. Szerintük ilyen volt az 1973. évi arab-izraeli háború nyomán kirobbant szovjet-amerikai „riadóválság”. Snyder és Diesing szerint sajátos típust képvisel a „háborús ijedelem” vagy a biztonsági dilemma, amely anélkül alakul ki, hogy bármelyik fél kényszerítő követeléseket támasztana. Pusztán arról van szó, hogy az egyik állam attól tart, hogy a másik támadni akar. Különösen érdekesek a könyvnek az „illuzórikus válságról”, valamint egy nagyobb válság keretében kialakult „szubkrízis- ről” szóló fejtegetései. A szerzők szubkrízis- nek nevezik az angol-amerikai haditengerészet háborús ijedelmét, amely az 1905-ös francia-német marokkói válság során jött létre, de annak közvetlenül nem volt alkotórésze. A könyv elemzéséhez hozzátehetjük a tudatosan kialakított „álválság” fogalmát is, amely adott esetben - például 1979-ben, az Egyesült Államok által kreált ún. Kuba- válságban - sajátos belpolitikai funkciókat tölthet be. A válság fejlődési szakaszairól alkotott modell korántsem fejez ki szükségszerűségen egyirányú folyamatokat; a szerzők maguk is elismerik, hogy a feszültség az akciók és reakciók sorozatában nem csupán növekedhet, hanem csökkenhet is. A válság befejeződésére a szerzők számos lehetőséget látnak, kezdve a válság „elho- mályosodásától”, a tárgyalásokon át egészen a háborúig. A tárgyalások - írják a szerzők - folyhatnak már a válság keletkezése előtt vagy azt követően, vagy éppen a konfrontáció tetőfokán, habár a tárgyalások mindaddig nem eredményesek, amíg a konfrontációban nem mutatkozik meg a tárgyalási erőviszonyok igazi egyensúlya. Snyder és Diesing a háború útján történő válság- megoldás általános okát, részben a reális erőviszonyok megkésett felismerésében látja, amely már nem képes megállítani a katonai mozgósítást, részben a szembenálló érdekek ösz- szeegyeztethetetlenségében. Érdekes a könyv elemzése a válság következményeiről, melyek 147
