Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1980 (7. évfolyam)
1980 / 3. szám - SZEMLE - Kiss J. László: Túlélési program. Az Észak-Dél-Bizottság jelentése
látlan tanulási képességére helyezte a hangsúlyt. Eszerint az emberi nem „belső potenciáljának” az aktiválása és a tanulás útján lehetővé válhat a növekvő komplexitású világ és az emberi képességek közötti „rés” betöltése. A bekövetkezett válságból való tanulás helyett a jelentés a „megelőző, innovatív” tanulás, a „tanuló emberiség” képét vázolta fel.6 A Római Klub jelentéssorozatának útja a fatalisztikusán értelmezett „külső korlátoktól” a belső tényezők újrafelfedezéséhez vezetett, jóllehet a fejlődő országok művelődési-tanulási képességének a mozgósítása szükségszerűen a társadalmi-gazdasági formációk és a nemzetközi intézmények megváltoztatásának és átalakításának a kérdését veti fel. A hetvenes évek nyugati válságtudatának negatív és pozitív utópiái, az ideologikus programadások és érdekmegfogalmazások sora után joggal vetődhet fel a kérdés: vajon lehet-e még újszerű megközelítést kölcsönözni egy „világstratégiának” a jelen kérdéseinek, így a fejlődő világ globális problémáinak a megoldására. A „Túlélési program”, a Willy Brandt által vezetett Észak-Dél-Bizottság jelentése tudatosan kifejezésre juttatja, hogy munkájuk nem tart eredetiségre igényt. „Javaslataink nem forradalmiak” - jegyzi meg Brandt -, „közülük néhány megelőzi a mai gondolkodást, mások azonban már évek óta az asztalon vannak”.6 A Római Klub elemzései és ajánlásai számos vonatkozásban befolyást gyakoroltak a Bizottság munkájára, azonban arra is fény derül, hogy a jelentés közvetlen „jogelődjét” Brandt az 1969-ben napvilágot látott Pearson-jelentésben látja. Leister B. Pearson, az egykori kanadai miniszterelnök a Világbank felkérésére készített jelentésében a tőkés világ mintegy húszéves fejlesztéspolitikai gyakorlatának mérlegét vonta meg. Ám ebben az akkoriban uralkodó, nyugati fejlesztéspolitikai filozófiából kiindulva a Bretton Woods-i tőkés intézmény- rendszer status quo-ját vette alapul, s a fejlesztéspolitikát lényegében a fejlesztési segélypolitikára korlátozta, s ezen javaslataiban sem lépett túl. A világgazdasági és világpolitikai erőviszonyok dinamikus átrendeződésével a hetvenes évek fejlesztéspolitikai vitái azonban egyértelműen bebizonyították, hogy a fejlesztéspolitika többet jelent a segélypolitikánál; lényege szerint azonos a világgazdasági rendszer átalakításával, a gazdasági és politikai hatalom nemzetközi újraelosztásával. „Ma már nemcsak és nem elsősorban a fejlesztési segélyről van szó” - hangsúlyozza a jelentés -, „hanem a világgazdaságban történő alapvető változásról, amely hozzájárul ahhoz, hogy a fejlődő országok képesek legyenek saját lábaikon járni.”7 A fejlesztéspolitikának ezt a széles alapú, megváltozott felfogását tükrözi a jelentést készítő Bizottság összetétele is. A Brandt vezette „Nemzetközi Fejlesztési Kérdések Független Bizottsága” (ICIDI) (a fejlődő országok képviselőinek többségével) a világ négy kontinense tizenhét neves politikusának és szakértőjének részvételével jött létre. Közöttük volt a szociáldemokrata Olof Palme, a konzervatív Edward Heath, s az egykori amerikai és francia miniszterek, Peter G. Peterson és Edgard Pisani. A Bizottság
