Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1980 (7. évfolyam)
1980 / 3. szám - Puja Frigyes: Békét, biztonságot!
realitásérzéküket, ideiglenesen lemondtak az északi irányú „menetelésről”, s dél felé fordultak. Vietnami kalandjuk alkalmával be kellett látniuk, hogy a szocialista világ, mindenekelőtt a Szovjetunió nem hagyja magára a Vietnami Szocialista Köztársaságot és Indokínát s ez az irány bezárul. Maradnak tehát azok az országok és területek, amelyeket Kína „történelmi jogon” lényegében ma is kínai területnek tart: Thaiföld, Burma, Malysia jó része, India nagy területei, a Fülöp-szigetekhez tartozó szigetcsoportok egy része, az egész Korea, Szingapúr stb. Kérdés az, mikor döbben rá az amerikai imperializmus arra, hogy ölelkezése a kínai vezetőkkel végül súlyosan veszélyeztetheti saját érdekeit is ? Úgy hisszük, csak idő kérdése, hogy a mostani összeborulásból érdekösszeütközés alakuljon ki. Valójában két expanzív céloktól ösztönzött hatalom érdekösszeütközéséről lesz szó, hiszen Kína külpolitikájának ma már semmi köze a szocializmushoz. Bonyolítja a helyzetet Kína és Japán szorosabb gazdasági együttműködése. Japán a maga hatalmas technikai felkészültségével, az olcsó kínai nyersanyag és a még olcsóbb kínai munkaerő birtokában még veszélyesebb gazdasági versenytársává válik az Egyesült Államoknak és a nyugati tőkésországoknak, mint eddig volt. Ilyen körülmények között az sem elképzelhetetlen, hogy növekednek az Egyesült Államok, Nyugat-Európa fejlett tőkésországai és a Kínai Nép- köztársaság, valamint Japán gazdasági érdekellentétei. Ezeket a jelenségeket a szocialista külpolitikának gondosan tanulmányoznia kell, és számba kell vennie egyes lépéseinek meghatározásánál. E tényezők nagyon fontosak, de a szubjektív elem aktív fellépése nélkül önmagukban nem eredményezhetik a kívánt cél elérését. A szocializmusért, a haladásért, a békéért, a nemzetközi együttműködésért küzdő erők szüntelen harca az a fő hajtóerő, amelynek eddigi nagy eredményeinket köszönhetjük. A Szovjetunió javaslatára már 1963-ban megszületett az első jelentős nemzetközi megállapodás, az atomcsend-egyezmény. Fontossága abban állt, hogy bizonyos korlátozásokat írt elő az atomfelfegyverzés, nevezetesen az atomrobbantási kísérletek terén. A Szovjetunió és az Egyesült Államok megbízottai ezt követően is folytatták tárgyalásaikat, amelyek újabb egyezményekhez vezettek. Különösen a hetvenes évek elején gyorsult meg ez a folyamat, amely az egész világ nemzetközi légkörére is jótékony befolyást gyakorolt. Az európai enyhülésben meghatározó szerepet játszott az úgynevezett német problémakör rendezése. A nyugati hatalmak, különösen az Egyesült Államok és a Német Szövetségi Köztársaság szélsőséges körei az úgynevezett német kérdés „rendezetlenségét” arra akarták felhasználni, hogy Nyugat-Európa országait, népeit is felsorakoztassák az amerikai imperializmus szovjetellenes, új világ- háborús tervei mögé. Ennek fő módszere az volt, hogy nem akarták elismerni a második világháború után kialakult új európai helyzetet, megakadályozták az új egységes Németország létrehozását, megalakították a külön nyugatnémet államot, agresszív katonai szövetségüket, a NATO-t, s abba 1955 májusában a felfegyverzett Német Szövetségi Köztársaságot is bevonták. Ezzel meghiúsították a Szovjet8
