Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1980 (7. évfolyam)
1980 / 1. szám - Izikné Hedri Gabriella: A gazdasági integráció és a politikai egységtörekvések kölcsönhatásának néhány kérdése az Európai közösségben
Eszerint az olasz mutatószám a nyugatnémethez képest a vizsgált időszakban 47-ről 45 százalékra, a brit pedig 61-ről 57 százalékra csökkent. Ilyen körülmények között a reálszférából igen különböző hatások érik az államközi szférát s ehhez fűződőén a politikát is. A nagy multinacionális vállalatoknak általában a szabadabb mozgás felel meg, tehát ellenzik a protekcionizmust. Ez azonban nem jelent egyértelmű nyitási igényt a politikában. A katonai-ipari komplexumokban érdekelt köröknek nyilvánvalóan nem érdekük az enyhülési folyamat dinamikus fejlesztése, míg a „békeiparokban” működőknek piacbővítési céljaik miatt ez sokkal inkább megfelel. A hanyatló ágazatok, különösen a mezőgazdaság igényli a protekcionizmust, tehát zártabb integrációra törekedik. Itt nem feledkezhetünk meg arról, hogy a strukturális váltásra irányuló törekvések tagországonként igen eltérő feltételekbe ütköznek. Még az erős struktúrájú országokban is megfigyelhető a hanyatló iparágak protekcionizmusra való igénye, amivel a kormányoknak számolniuk kell. Talán ez az ellentmondásos helyzet az oka, hogy az EK — mely a forgalmi szférában meglehetősen könnyen ért el közösségi vívmányokat — a termelés szférájában igen nehezen halad előre. Napjainkban ehhez hozzájárul a világgazdaság recessziós irányzata is. A világgazdaság alakulása természetesen mindig befolyásolja az integrálódás lehetőségeit, noha e hatások korántsem egyirányúak. Csak két példát említve: a nemzetközi monetáris rendszer válsága kifejezetten dezinteg- ráló hatású volt, akadályozta az EK pénzügyi úniójának létrehozását és megzavarta amúgy is ingatag közös agrárpolitikáját. Számos nem kellő hatékonyságú ágazatot viszont az EK közösségi szintű protekcionizmussal véd. A reálszférából eredő eltérő impulzusok tehát eltérő irányban befolyásolják a tagországok kormányait attól függően, hogy nemzetgazdaságukban milyen érdekek kerülnek túlsúlyba, legyenek azok objektí- vek vagy csupán vélt érdekek. Az integrációs folyamat egyik dilemmája, hogy a már elért gazdasági, esetenként gazdaságpolitikai vívmányok alapján igényelné az előrelépést a közösségi politikák irányába (mindenekelőtt a foglalkoztatási politikában, az inflációellenes intézkedésekben, a beruházási és energiagazdálkodási szférában, továbbá a szociálpolitikában). A különböző érdekkörök ellentmondásai ennek az előrehaladásnak gátat szabnak. Ezért a politikai egységtörekvések kibontakoztatására az EK államközi együttműködésében csak egyes területeken és időszakonként nyílik lehetőség. Példa erre az EK egységes fellépése különböző ENSZ-fórumokon, az UNCTAD-ban, az európai biztonsági és együttműködési értekezleten, továbbá az EK—arab dialógus. A közös politikai akarat megnyilvánul az integráció tervezett újabb kibővülésében három viszonylag elmaradott európai állammal: Görögországgal, Spanyolországgal és Portugáliával, ebben elsősorban nem gazdasági célok vezetik, hanem érdekeltsége a Mediterrán térségben, továbbá a NATO déli szárnyának erősítésében. A kontinensünk számára legfontosabb kérdésben, az európai biztonság és együttműködés előmozdításában fellelhető közös érdekeltségük mértéke is országonként változó. A keleti politikákat esetenként az Egyesült Államokkal való rivalizálásukban, máskor az integráción belüli ellentétek tompítására, sőt a belső forradalmi erők ellensúlyozására is felhasználják. A pártközi együttműködés vizsgálatakor abból kell kiindulnunk, hogy az EK-ban 3°
