Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 1. szám - TUDOMÁNYOS FÓRUM - Szkorov, A.: Nyugat-Európa és a fejlődő országok: a gazdaság és a politika kérdései
foglalkoztatottság, írástudatlanság stb), emiatt a végsőkig fokozódik az elkeseredés, megrendül a politikai stabilitás, és rendkívül robbanásveszélyes helyzetek alakulnak ki. Ezek az okok magyarázzák, hogy a tőkés hatalmak érdekeltek a nemzetközi gazdasági kapcsolatok fennálló rendszerének bizonyos mérvű megváltoztatásában. Ebben rejlik az imperializmus és a fejlődő országok közötti kompromisszum objektív lehetősége. Ugyanakkor, a fejlődő országoktól eltérően, a tőkés hatalmaknak és a nemzetközi monopóliumoknak nincs szükségük új nemzetközi gazdasági rendre. Ök a régi rend fenntartására törekednek, hozzáidomítva azt az új feltételekhez. Ez határozza meg a Nyugat taktikáját a fejlődő országokkal folytatott tárgyalásokon: hajthatatlanság az átrendezéssel kapcsolatos elvi kérdésekben és engedmények a kisebb, másodrangú kérdésekben; a gyakorlati problémák megoldásának elodázása a részletek, ügyrendi, technikai kérdések körülményes megvitatása útján, ugyanakkor a nyílt konfrontáció kerülése; annak a készségüknek hangoztatása, hogy folytatják a tárgyalásokat a kölcsönösen elfogadható kompromisszumig. Az utóbbi években észrevehetően merevebbé vált az imperialista hatalmak álláspontja. A hetvenes évek első felének kényszerű engedményei után (szavazás nélkül elfogadták az új nemzetközi gazdasági rend megteremtésére vonatkozó nyilatkozatot és akcióprogramot, az államok gazdasági jogait és kötelezettségeit rögzítő Chartát, megkötötték az afrikai, karib-tengeri és csendes-óceáni országoknak az EGK-val való társulásáról szóló loméi egyezményt), amelyek a tőkés világ gazdasági nehézségeinek kiéleződésével és azzal függtek össze, hogy a kapitalista hatalmakat megzavarta a volt gyarmati területek kisemmizett országainak váratlan lázadása, a Nyugatnak sikerült kihevernie a politikai sokkot és szembeállítani a fejlődő országokkal az iparilag fejlett tőkés államok egységes koalícióját. A tőkés hatalmak hajlíthatatlan magatartása miatt az UNCTAD IV. konferenciája (Nairobi, 1976), amelyhez a fejlődő országok nagy reményeket fűztek, gyakorlatilag eredménytelenül végződött. Még nagyobb csalódást jelentett a fiatal államoknak az a párizsi konferencia, amelyet 27 állam tartott a nemzetközi gazdasági együttműködés kérdéseiről (1975. december—1977. június). Másfél esztendei szócsata után a konferencia résztvevői csupán abban egyeztek meg, hogy melyek a megoldásra váró problémák, ahelyett hogy a megoldás módjait illetően dűlőre jutottak volna. Zsákutcába jutottak a tárgyalások az új nemzetközi gazdasági rend olyan fontos kérdéseiben, mint a nyersanyagra vonatkozó „integrált program”, az ütközőkészletek finanszírozásának közös alapja, a fiatal államok külső adósságainak rendezése, amelyek 1978 elejére kolosszális összeget értek el: 250 milliárd dollárt (beleértve a kereskedelmi hiteleket). Lényegében ezekben az években egyetlen olyan fontosabb javaslatot sem fogadtak el, amelyet a fejlődő országok terjesztettek elő gazdasági helyzetük javítása végett. Ugyanakkor a Nyugatnak sikerült jelentős mértékben megingatnia a „hetvenhetek csoportjának” egységét, kihasználni gazdasági érdekeltségük különbözőségét, enyhítve ezzel az imperializmusra nehezedő nyomást. Ezt a célt szolgálta többek között a gazdasági és katonai együttműködés megteremtése a Nyugathoz kötődő kőolajtermelő országokkal, a válságtól leginkább sújtott 45 állam különleges igényeinek az elismerése (ezek 95
