Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 1. szám - SZEMLE - Halász György: Változások Japán ázsiai politikájában
gazdasági érdekeltségek Tajvanon abszolút összegben, de különösen a kínai relációhoz mért arányaiban felülmúlják a tokióit. Az amerikai—tajvani kereskedelem (4,4 milliárd dollár évente) mintegy 13-szorosa az Egyesült Államok és a Kínai Népköztársaság közötti árucsere-forgalom volumenének. Ellentétek forrása még a japán—kínai gazdasági kapcsolatokban mutatkozó egyenlőtlenség és — hosszabb távon — a kínai nukleáris potenciál erősödése, az időlegesen befagyasztott területi kérdés. A Szenkaku-szigetek körzetében a Kelet-kínai tengeren 1978 áprilisában kirobbant súlyos halászati incidens jól mutatta, hogy a területi kérdést a pekingi vezetés nem tekinti rendezettnek. Ugyanilyen vonatkozásban problémát jelenthet a Kelet-kínai tenger kontinentális talapzatának olajkincse ügyében kötött japán—- dél-koreai megállapodás. Peking ázsiai expanziós politikája, másfelől a japán—ASEAN kapcsolatok erősítése ugyancsak magában hordja a konfliktus lehetőségét. A japán—kínai béke- és barátsági szerződés megkötése után éppen ezért sajátos ellenhatás érvényesült, tokiói vezető politikusok nyíltan igyekeztek elhatárolódni a pekingi szándékoktól. Szonoda külügyminiszter például 1978. augusztus 18-án a parlament külügyi bizottságának ülésén rámutatott arra, hogy „ha Japán belekeveredik a Moszkva—Peking torzsalkodásba, ezzel puszta léte kerül veszélybe”, és „a japán békepolitika nem teszi lehetővé az ország számára, hogy elkötelezze magát Kína mellett és szembekerüljön a Szovjetunióval”. Ezt a megállapítást húzták alá a vietnami miniszterelnök-helyettes és külügyminiszter 1978. decemberi tokiói látogatása során elhangzott japán nyilatkozatok is. Szonoda Szunao külügyminiszter Nguyen Duy Trinh útja kapcsán — amely a hanoi diplomácia vezetőjének első tokiói útja volt a VSZK kikiáltása óta — leszögezte: a látogatás ténye, csakúgy, mint a Vietnamnak nyújtott nagyarányú segítség, azt mutatja, hogy Japán és Kína eltérő Vietnam-politikát folytat, s ez egyben azt is jelzi, hogy Japán „nem mindenben igazodik Kínához és soha nem is fog meggondolatlanul vele együtt fellépni”. Teng Hsziao-ping 1979. februári nem hivatalos tokiói utján már lemérhető volt a légkörváltozás, s a pekingi vezetés nyílt agressziója Vietnam ellen tovább fokozta a japán aggályokat a közlekedés perspektíváit illetően. Bár a tokiói kormány az agresszor és az áldozat közé egyenlőségjelet tevő amerikai magatartás szellemében ítélte meg az eseményeket, sietett leszögezni, hogy a béke- és barátsági szerződés nem kötelezi semmiféle közös akcióra Pekinggel. A kormányhoz közelálló Japan Times pedig aláhúzta, hogy „az invázió fokozta a Kínával szemben táplált ellenérzéseket Délkelet-Ázsiában és másutt”. Az ASEAN-nal kapcsolatos törekvések A japán hatalmi egyensúlyi politika folyamatossága mellett szól (azt feltételezi) az a sajátos politikai szerepvállalás is — a gazdasági tényezők mellett —, amelyet az ASEAN- nal kapcsolatos korábbi negatív hozzáállást felülvizsgáló Fukuda-doktrina fogalmazott meg. Az elzárkózó magatartás oka (Yano Tora, a kyotói egyetem Délkelet-ázsiai Tanulmányi Központjának professzora szerint)17 egyebek között az volt, hogy az ASEAN semlegességet hangoztatott („amit Japán, amelyet kölcsönös biztonsági szerződés fűz 88
