Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 1. szám - SZEMLE - Halász György: Változások Japán ázsiai politikájában
HALÁSZ GYÖRGY Változások Japán ázsiai politikájában Az amerikai külpolitikai prioritások felülvizsgálatának folyamatával párhuzamosan, ahhoz kapcsolódva figyelemre méltó fejlemény a japán külpolitikai elvek átértékelése, amely elsősorban Japán ázsiai szerepének újszerű megközelítésében nyilvánul meg. Az indokínai kudarc után az ázsiai és nemzetközi presztízsveszteség leküzdésére törekvő amerikai kormányok a feleslegessé vagy már nyomasztóvá vált közvetlen tehervállalások fokozatos leépítése mellett megkülönböztetett figyelmet szentelnek a japán erőfeszítések ösztönzésének. „Mivel Japán az egyetlen fejlett ország a térségben — mutatott rá Kajima Morinosuke tokiói politológus —, az Egyesült Államok érthetően nagy figyelmet fordít rá. Nagy elégedetlenség érezhető ugyanakkor azzal kapcsolatban, hogy Japán erőfeszítései nem megfelelőek.”1 Mind az 1969-ben Nixon elnök által kifejtett guami doktrína, mind az 1973-ban meghirdetett kissingeri „atlanti charta”, mind pedig Ford elnök 1975-ös csendes-óceáni doktrínája újrafogalmazta az Egyesült Államok érdekeinek alárendelt, növekvő japán szerepvállalás fontosságát Ázsiában. A csendes-óceáni érdekeltségek „létfontosságát” hangoztató Ford-doktrína hat összetevője közt például közvetlenül az amerikai katonai erő megfelelő szinten tartása után következett a Japánnal való partneri viszony fejlesztése, Tokió nagyobb aktivitásának, a teljesebb amerikai—japán politikai egyeztetésnek a sürgetése. Mindezt azért idézzük fel elöljáróban, mert számos szakíró a Zbigniew Brzezinski nemzetbiztonsági tanácsadó által meghirdetett új prioritási rendben, valamint a Harold Brown nemzetvédelmi miniszter által 1978 februárjában megfogalmazott csendes-óceáni doktrínában a politikai kontinuitás megszakadását véli felfedezni, sőt maga Brzezinski is sok szempontból teljesen újszerűnek állítja be elképzeléseit. A nemzetbiztonsági tanácsadó több ízben is kifejtett álláspontja szerint a nemzetközi rendszer konkurrenciaharcaiban a konfrontáció fő vonala korábban az első és a második világ, az Egyesült Államok és a Szovjetunió vezette szövetség között húzódott, míg a harmadik világ semleges magatartást tanúsított, és a konfliktusnak olykor még hasznát is látta. A nemzetközi konstelláció azonban most már más: a fő konfrontációs vonal az első világ és a harmadik világ között húzódik (amely azonban felbomlott „új8o
