Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 1. szám - Prandler Árpád: A tengerparttal nem rendelkező országok érdekei és az új tengerjogi rendezés
2. Al parti állam joghatóságának más államok gazdasági érdekei rovására való túlzott kiterjesztésének megakadályozása A parti államok kétféle értelemben terjeszthetik ki nemzeti szuverenitásukat és joghatóságukat a tengerre, illetve a tengerfenékre. Az egyik a területi kiterjesztés, azaz a gazdasági övezet vagy a kontinentális talapzat szélességének bizonyos távolságra való meghatározása. A másik, idetartozó kérdés a szuverenitásból, illetve a joghatóságból eredő jogok terjedelmének mértéke, az, hogy ezek a jogok kizárólagosak-e, vagy adnak-e lehetőséget más államoknak valamilyen jogcímen a gazdasági erőforrások kiaknázásában való részvételre. Már szóltam arról, hogy a 200 tengeri mérföldes, azaz 370 kilométeres gazdasági övezetek létesítése a tengerek felszínének jelentős részét (közel 40%-át) szakítja ki a nyílt tengerből, az eddig „mindenki által közösen használható dolognak” tekintett területből.11 Ezért érthető, hogy a „kizárólagos gazdasági övezetek” létesítése ellen nemcsak a tengerparttal nem rendelkező és a földrajzilag hátrányos helyzetben levő országok csoportja lépett fel a III. tengerjogi konferencia előkészítésekor és megkezdésekor, hanem az olyan parti államok is, amelyek —• bár maguk is jelentős nagyságú gazdasági övezetet létesíthetnek — más államok partjai mentén elterülő vizeken ún. távolsági expedíciós halászatot folytattak. Az említett államok először kategorikusan felléptek a gazdasági övezetek létesítése ellen, majd mérsékelni igyekeztek a gazdasági övezet kiterjesztésére irányuló törekvéseket. Ma már azonban általánosan elfogadottnak tekinthető, hogy az új tengerjogi rendezés egyik kulcskérdése a 200 mérföldes gazdasági övezetek létesítése, amit különösen a fejlődő országok képviselői követeltek. Miután a nem hivatalos egyezménytervezet a „kizárólagos gazdasági övezetben” a parti államoknak szuverén jogokat biztosít a tenger élővilágának kiaknázásában, más államoknak nem sok „keresnivalójuk” maradt ebben a vonatkozásban. Eltekintve most a tengerparttal nem rendelkező és földrajzilag hátrányos helyzetben levő államok csoportjának követeléseitől, az „expedíciós halászatban” érdekelt államoknak várhatóan meg kell elégedni a parti állam által megállapított kvóta és feltételek szerinti halászattal. A gazdasági övezet kérdésében a szuverén jogok kiterjedése még vitatott, de az övezet 200 mérföldes szélességét már véglegesnek lehet tekinteni. A kontinentális talapzat kérdésében a helyzet fordított. 1945 után szokásjogi úton alakult ki az a szabály, hogy a parti állam szuverén jogokat gyakorol a „szárazföldi területének természetes meghosz- szabbítását” képező tengerfenék ásványkincseinek kiaknázásában. Ezt a szabályt erősítette meg a kontinentális talapzatról szóló 1958. évi genfi egyezmény, amely a talapzat kiterjedésére nézve azt a vitatható kettős kritériumot állapította meg, hogy vagy a 200 méteres vízmélység, vagy pedig a technológiától függő kiaknázhatóság a külső határ. Fontos megjegyezni, hogy a talapzat feletti vízoszlop nem osztozik a talapzat „jogi sorsában”, hanem a körülményektől függően nyílt tengernek vagy — az újabb fejlemények szerint — gazdasági övezetnek tekintendő. Lényegében ezt a megoldást fogadta el a konferencia egyezménytervezete (ICNT) 6
