Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 1. szám - Valki László: Van-e szankciója a nemzetközi jognak?
nyíre bűncselekményekhez hasonlítja. Épepn ezért szerinte meg kellene valósítani a nemzetközi jog „dekriminalizációját”. Nem szabad ugyanis elfelejteni, hogy ez a jogrendszer fejlődésének jelenlegi szakaszában egyetlen differenciálatlan egységet képez, ellentétben a belső joggal, amely számos jogágra (büntetőjog, polgári jog stb.) oszlik. Ez utóbbiak szabályozási módszerei teljesen különbözőek, így szankciórendszerük is eltérő. A „minden tolvajt meg kell büntetni” elvet még a büntetőjog sem alkalmazza töretlenül, nemhogy a többi jogág. A nemzetközi jogtól így még kevésbé lehet elvárni, hogy minden esetben ennek az elvnek az alapján járjon el. A társadalomnak a bűnözés elleni harcban egyébként is csak egyik eszköze a büntetés. A kriminológia — állapítja meg Fried — mindig a komplex társadalmi intézkedésrendszerre helyezte a hangsúlyt. Más területeken (pl. egy közszolgálati alkalmazott jogsértő magatartása esetén) a lehetséges társadalmi reakciók a cselekmény súlyától függően az egyszerű informális figyelmeztetéstől a formális fegyelmi büntetéseken át a büntetőjogi felelősségrevonásig terjedhetnek.23 A belső joggal kapcsolatban szó esett már arról, hogy annak legfőbb jellemzője a magatartás-irányítók és irányítottak alá-fölérendeltségi viszonya. A jog azonban más társadalmi viszonyokat is szabályoz, így például az irányítók egymás közötti és az irányítottak ugyancsak egymás közötti viszonyát. Emellett minden valamire való jogrendszer az irányítottaknak is számos jogosultságot biztosít az irányítókkal, azaz a központi állam- hatalmi és államigazgatási szervekkel szemben. Vajon szóba jöhetne-e szankció alkalmazása — mondjuk — két vezető államigazgatási szerv viszonyában, ha egyikük megszegte a kapcsolatukat szabályozó normákat? Lehet-e szankciót alkalmazni egy vezető szervvel szemben, ha az nem ad tényleges lehetőséget arra, hogy az irányítottak jogai érvényre jussanak? Az ilyen kérdések megválaszolásakor az alkotmányjogász vagy figyelmen kívül hagyja a társadalmi-politikai viszonyok tényleges alakulását és formális választ ad, vagy közli, hogy a legmagasabb szintű szervek tevékenysége többnyire kívül esik a jog által eredményesen szabályozható területen. Az újságolvasó pedig emlékezetébe idézi mindazt, amit ilyen esetben kormányok átszervezéséről, egyes miniszterek menesztéséről olvasott. Csak éppen azt nem tudja mindig eldönteni: ki sértett valójában jogot; az, akit menesztettek, vagy azok, akik erről döntöttek. Nincs ugyanis olyan bírói szerv, amely alkalmas lenne arra, hogy ilyenkor ítélkezzék. Mint ahogy nincs olyan intézmény sem, amely képes lenne felülbírálni a legfelsőbb politikai szférában hozott döntéseket. Marton Gé%a ugyanebben az összefüggésben már 1910 körül azt írta, hogy „minden alkotmány az állam élet legmagasabb szervezeteinek működését szabályozó részeiben tartalmaz oly tételeket, melyeknek kényszererővel való biztosítása kivihetetlen”.24 Tartalmilag az ilyen normákban végeredményben több a konvencionális elem, hiszen azok gyakran a hatalom birtokosainak kompromisszumát, vagy ami ugyanaz, konszenzusát fejezik ki. Amikor megszegésükre kerül sor, politikai erőviszonyok és nem jogi megfontolások döntenek. S ha mégis jogi útra terelődik az így kialakult vita, ez csak azt jelenti, hogy a szembenálló felek a politikai küzdelemben jogi eszközöket is felhasználnak. Mindez arra enged következtetni, hogy a belső jog szankció-alkalmazása sem olyan egyszerű és automatikus folyamat, mint azt a közfelfogás tartja. A belső jognak is vannak 66
