Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 1. szám - Valki László: Van-e szankciója a nemzetközi jognak?
Azok, akik a nemzetközi jog érvényesülésében a szankciónak, illetve kényszernek jelentőséget tulajdonítanak, nézetem szerint ott követnek el hibát, hogy a puszta elvi lehetőséget összetévesztik a társadalmi valószínűséggel. Természetesen nyugodtan elmondható, hogy minden sértett államnak joga van az önsegély alkalmazására, meg is lehet nevezni azokat az eszközöket, amelyeket ennek során igénybe vehet, részletesen elemezni lehet továbbá azokat a szabályokat, amelyek a világszervezet keretében végrehajtható fegyveres kényszerre vonatkoznak és fel lehet építeni e köré egy egész szankcióelméletet, a kérdést azonban mégis csak az dönti el, hogy jogsértés esetén van-e tényleges valószínűsége a jogilag szabályozott szankció alkalmazásának, vagy sem. Mindaz, amit fent kifejtettünk, valamint az empirikus tapasztalatok arra engednek következtetni, hogy ez a valószínűség nem áll fenn. S amikor egy állam egyáltalán szankcionálja egy másik állam magatartását, akkor sem lehet biztosan tudni, hogy joga volt-e erre, hiszen nehéz megbízhatóan — és főleg „törvényesen” — megállapítani, hogy történt-e jogsértés és ki volt a jogsértő. A jogellenes magatartásokkal szemben életbe léptetett szankció — különösen az, amelyet retorzióként alkalmaznak — szociológiailag egyébként is nehezen különböztethető meg attól a reakciótól, amely egy nem jogellenes, csak hátrányos magatartásnak a következménye. Hiszen a sértett állam elsősorban nem a cselekmény jogellenes, hanem hátrányos volta miatt alkalmaz szankciót. A cselekmény által okozott hátrányokat szeretné valamilyen módon kiküszöbölni, vagy legalábbis elejét venni annak, hogy partnere a jövőben ismét hátrányt okozzon neki. Ugyanez vonatkozik arra az esetre is, amikor a sértett államot nem érte semmilyen jogsérelem, mégis ellenlépéseket hajt végre, mert partnerének a magatartása esetleg súlyosan érintette érdekeit. Ha az ellenlépések egy szintén nem jogellenes, de hátrányos magatartás formájában jelennek meg, akkor éppúgy retorzióról van szó,, s az ellenlépések ugyanolyan következménnyel járnak, mint az előző esetben. Egyik reakciótípust sem szabályozza a nemzetközi jog, egyik esetben sem mondja ki, hogy konkrétan milyen ellenlépések tehetők. Gyakorlatilag mindkét esetben jogon kívüli folyamat játszódik le. A nemzetközi jog és a belső jog szankciórendszere között tehát jelentős eltérések fedezhetők fel. Érdemes ezeket összevetni a weberi kategóriákkal. Weber szintén a szankciórendszerben megnyilvánuló eltérések alapján tesz különbséget a konvencionális és a jogi rend között. Szerinte a társadalmi cselekvést, a társadalmi kapcsolatot a résztvevők mindig valamilyen törvényes rend fennállására vonatkozó képzetre építhetik. 1kendről akkor lehet szó, ha a résztvevők a cselekvést megadható „maximákra” építik, amelyek elfogadásában közrejátszik, hogy azokat a cselekvésre vonatkozólag érvényesnek — kötelezőnek vagy mintaszerűnek — tekintik. A rend akkor lehet konvencionális, „ha érvényességét külsőleg biztosítja az a valószínűség, hogy megszegője az emberek megadható körén belül (viszonylag) általános és gyakorlatilag érezhető helytelenítéssel kerül szembe”. Jogi rendről akkor van szó, „ha azt külsőleg biztosítja az a valószínűség, hogy az embereknek e célra létrehozott külön testületé fizikai vagy pszichikai kényszert alkalmaz a rend betartásának kikényszerítésére, illetve az engedetlenség megtorlására”.19 „A kétféle rend — folytatja Weber — kizárólag a kényszer szociológiai struktúrája 63
