Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 1. szám - Valki László: Van-e szankciója a nemzetközi jognak?
sohasem állott fenn. A központi erőszakszervezet ugyanis abban a formában, ahogy az államon belül megjelenik — ha eltekintünk a birodalmi eszme megvalósítására tett némely kísérlettől —, a nemzetközi kapcsolatok rendszerében nem jöhet létre. Bármely nemzetközi összetételű haderő csak „koalíciós” alapokon létezhet, azaz úgy, hogy az azonos külpolitikai célkitűzéseket megfogalmazó államok koordinálják katonai erőfeszítéseiket, és közös parancsnokság alá rendelik meghatározott nemzeti egységeiket. A fegyveres erők integrálása azonban ilyenkor is csak a parancsnoki szervek összefonódását jelenti, maguk a haderők továbbra is nemzeti jellegűek maradnak. Ilyen koalíciós formák a történelemben már többször létrejöttek, s jelenleg is léteznek, de mindig meghatározott külpolitikai célok elérése érdekében, meghatározott külső ellenféllel szemben. Sohasem képviseltek, s ma sem képviselnek államok feletti hatalmat; hatalmuk csak relatíve, a valóságos vagy feltételezett külső ellenféllel való viszonyban érvényesült. Éppen ebben van a lényeg: egy központosított nemzetközi erőszakszervezet felállítása feltételezné a hatalom globális központosítását is; tényleges hatalom nélkül ugyanis minden erőszakszervezet működésképtelen. A hatalom globális központosítása azonban csak a világállam megteremtésével képzelhető el. Eljutottunk tehát a triviális igazsághoz: csak a világállam megalapítása tenné lehetővé a nemzetközi jogi normák általános kikényszerítését. Az erről való elmélkedésnek azonban nincs sok értelme. Az ENSZ keretében annak idején nem kísérleteztek ugyan valamiféle központosított hatalom létrehozásával, megteremtették azonban egy ENSZ-haderő felállításának jogi feltételeit.10 Ám a nagyhatalmak biztonsági tanácsi vétójogának biztosításával eleve kizárták annak lehetőségét, hogy ezt a haderőt a nagyhatalmak bármelyikével (vagy azok szövetségeseivel) mint esetleges agresszorokkal szemben fel lehessen használni. Ez a „koalíciós” megoldás sem vált alkalmazhatóvá, hiszen a nagyhatalmak már 1945- ben sem fogalmaztak meg azonos külpolitikai célkitűzéseket, ami pedig a koalíció működésének alapvető feltétele. (Egyetértés csupán a revansizmus esetleges feléledésével szemben alakulhatott volna ki.) Ennek tulajdonítható, hogy az ENSZ-haderő felállítására a hidegháborútól függetlenül sem kerülhetett sor. Az a néhány döntés, amelyet a Biztonsági Tanács például Rhodesiával vagy a Dél-afrikai Köztársasággal szemben hozott, mint ismeretes, nem foglalt magában fegyveres kényszerintézkedéseket. A koreai „ENSZ-akció” pedig éppen a fenti tételt igazolta: a szovjet képviselő távollétét kihasználva a nyugati hatalmak gyorsan koalíciót alkotva határoztak a Biztonsági Tanácsban, és így lehetővé tették, hogy amerikai és más csapatok jogellenesen a világszervezet lobogója alatt harcoljanak a KNDK, majd a KNK ellen. Ami pedig az ENSZ ún. békefenntartó erőit illeti, ezek — mint ugyancsak ismeretes — sohasem léptek fel az agresszornak tekintett állammal szemben, csak különböző fegyveres konfliktusoknak igyekeztek a szó fizikai értelmében is gátat vetni. Ha a központi erőszakszervezet kényszerintézkedéseire valóban nem lehet számítani, miben állhat egyáltalán a nemzetközi jogi szankciói A bevezetőben már idéztem a jelenlegi tankönyv megállapítását, amely szerint a nemzetközi jogban a kényszer alkalmazása túlnyomórészt decentralizáltan történik, 57
