Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 3. szám - Szerb István: Kinai kisebbségek a délkelet-ázsiai országokban
rek megszilárdulásával minőségileg új kereskedelmi feltételek jöttek létre, olyanok, melyek a korábbi gazdasági alapokon egyszerűen elképzelhetetlenek voltak. Ugyanez a folyamat, nagyjából ugyanazokkal a következményekkel, egyszerre két térségben is lejátszódott. Az említett időszakban ugyanis Dél-Kínában is kialakultak a külföldi befolyás (és a külföldi kereskedelmi tevékenység) központjait jelentő nagy kereskedővárosok, kitermelve a kínai burzsoáziát. A kínai migrációs készség ebben a korban különleges impulzust kapott, azt a „lehetőséget”, hogy a térség államaiban kicsiben, szerényebb körülmények között, saját hagyományaira építve, a gazdasági, elsősorban kereskedelmi tevékenységre összpontosítva, valami hasonlóval próbálkozzék, mint a gyarmatosító hatalmak. Semmiképpen sem szeretnénk olyasmit sugallni, hogy az éppen születőben levő kínai burzsoázia megfogalmazott, kiérlelt „gyarmatosító” politikába fogott volna, felbuzdulva nyugati példaképein. Arról van csupán szó, hogy jó érzékkel felismerve a kínálkozó lehetőségeket, a tulajdonképpen minden emigráns számára kínálkozó anyagi felemelkedés ígéretét — akár az új hatalommal való összefonódás árán is —, az áttelepülésnek újabb hulláma indult meg. E korszak emigránsai két világosan elkülönülő réteghez tartoznak, egyértelmű osztálytagolódás alapján. Az egyik csoportot a viszonylag „tőkeerős” (legalábbis az adott ország viszonyaihoz képest tőkeerős), a térséghez valami módon (rokonság, azonos helyről való származás stb.) már kötődő, hagyományosan kereskedői tevékenységet folytató kínaiak alkotják, akik amolyan „közvetítőkké” válnak a gyarmati hatóságok és a helyi közösségek, gyakorta inkább csak a helyi előkelőségek között. A másik csoportot, mint ezt korábban már jeleztük, a nyomorgó, nincstelen délkínai százezrek alkották, akik a munkaerőcsábítás klasszikus szabályai és céljai szerint kerültek a gyarmatosított országokba. Egy részük egyébként család nélkül: vagy azzal a reménnyel, hogy a „meggazdagodást” követően hamarosan hazatérhet Kínába, vagy „lesz, ahogy lesz” alapon. A néhány generáció alatt asszimilálódók kivétel nélkül ezek soraiból kerültek ki. Minthogy társadalmi-gazdasági rendszerük lényegi jegyeit tekintve Kína és a délkelet-ázsiai államok a századfordulón a fejlődés nagyjából azonos szintjén állottak, s minthogy ugyancsak egy időben érte őket a kapitalizmus gyarmatosítás formájában jelentkező hatása is, természetes, hogy a polgárosodás, az ipari fejlődés, a polgári értelemben vett nemzetté válás folyamata is történelmileg egy időben, azonos kísérő jelenségeket mutatva vette kezdetét. Ebből a szempontból aligha van érdemi jelentősége annak, hogy a térség országainak többsége ténylegesen is gyarmat volt, Kína pedig csak ún. „félgyarmat”. Esetünkben ezt a fejlődési sémát azonban még egy sajátos tényező is színezi. A császárság megdöntése után (1911), a köztársaság létrehozásakor a térségben a Kuomintang Kína (és a vele okkal, ok nélkül azonosított kínai kisebbség) fogalmazta meg először tudatosan az államraison szintjére emelt nacionalizmust a Szun Jat-szen-i „három népi elv” részeként: nacionalizmus, demokratizmus és népjólét. 1927-ben pedig, azt követően, hogy a Kuomintang szakított a KKP-vel és átvette a hatalmat, a Kínai Köztársaság kormánya önmagát minden külföldön élő kínai származású személy pártfogójává nyilvání36