Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - Feld, J. W.: A nyugat- európai szocialista pártok külpolitikája
nyugat-európai integrációt és a kommunista pártok befolyásának növekedését. Saeter szerint az EGK létrejötte, fejlődése és függetlenségi politikája lehetőséget nyújtott a hagyományos szembenállási modell megváltoztatására, ahhoz, hogy Nyugat-Európa az Egyesült Államok és a Szovjetunió közti egyensúlyozó erővé és a tömbök eltörlésének eszközévé váljon. A latin-európai kommunista pártok erősödése hozzájárult a kelet—nyugati kapcsolatok fejlődéséhez Európában. A dolgok logikája szerint, érvel Saeter, az európai együttműködési rendszerre vonatkozó keleti célok, beleértve az USA nyugat-európai katonai pozícióinak gyengítését és egy kommunista párt hatalomra jutását Nyugat-Európában, összeegyeztethetetlenek egy erős, független EGK létezésével. Az 1977. márciusi választásokon is győztes Norvég Munkapárt külpolitikáját vizsgálva Saeter leszögezi: a hosszú kormányzási tapasztalat magyarázza, hogy a Norvég Munkapárt (DNA) pragmatikus válaszokat adott minden olyan kérdésre, amellyel más országok baloldali pártjai is foglalkoznak. Ez a párt nyíltan bevallja, hogy nem forradalmi párt, a célul kitűzött változásokat fokozatos reformok és többségi konszenzus alapján kívánja végrehajtani. A NATO-tagság és az atlantizmus különféle aspektusainak kérdésében szilárd az egyetértés a DNA és a polgári pártok között, míg az EGK-t illetően éles ellentétek rajzolódnak ki a párton belül is. Bár a pártvezetés nyíltan támogatta az EGK-hoz való csatlakozás javaslatát, a nemleges választ hozó referendum óta óvakodik, hogy újra vitát nyisson erről a kérdésről. A DNA munkaprogramja szerint Norvégia a NATO-tagság fenntartásában és ezzel párhuzamosan az enyhülésért, a fegyverzetellenőrzésért és a leszerelésért való aktív fellépésben keresi biztonságát. Ezért támogatta az európai biztonsági rendszer létrehozásának gondolatát, azt a globális biztonsági rendszer felé vezető út egyik fontos lépésének tekintette. Az európai együttműködés ideológiai alapját a DNA-program a szociáldemokrata Európa- koncepcióból vezeti le. A pártnak az a törekvése, hogy minél szorosabb együttműködés alakuljon ki az európai országok szakszervezeti és munkásmozgalma között, mert ez lehet az alapja az Európában megvalósítandó „demokratikus szocializmusnak”. Ez az igény magyarázza többek között a dél-európai országok baloldali pártjainak fejlődésével kapcsolatban tapasztalható fokozott norvég figyelmet is. Saeter végül úgy összegezi a Norvég Munkapárt külpolitikáját, hogy az pragmatista, reformista, szociáldemokrata és egyértelműen nyugati orientációjú politika. A francia szocialisták külpolitikai opcióinak elemzését Jacques Huntzinger, a besan9ont egyetem nemzetközi kapcsolatok tanszékének tanára végezte el. Kiinduló tétele, hogy a Francia Szocialista Párt külpolitikai stratégiájának összetettsége és ellentmondásossága közvetlen következménye a párt belső megosztottságának. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a párton belül egymással szimbiózisban élő jobboldali szociáldemokrata, centrista, kommunista-szimpatizáns és baloldali-katolikus tendenciák különböző külpolitikai értékeléseket produkálnak. Ennek következtében az általános külpolitikai stratégiát illetően a PSF legalább három irányzatot mondhat magáénak: 1. az SFIO atlantista vonalát követő irányzat Mauroy és Rocard vezetésével feltétel nélkül helyesli Franciaország helyét a nyugati szövetségi rendszerben és az EGK-ban. Értékeléseiben a hangsúlyt a francia gazdaság függőségére helyezi, és ennek alapján a nyugati világhoz való szoros kötődést és ideológiai közösséget hangoztatja. Ugyanakkor azonban szeretné megtartani Franciaország cselekvési szabadságát és a „demokratikus szocializmus” felé való fejlődés lehetőségét. 2. A párton belül az ellenpólust a CERES-csoport jelenti. Ez az irányzat a kommunistákéhoz közelítő érveléssel úgy ítéli meg, hogy a szocialista Franciaország perspektíváit tekintve a fő veszély a kapitalista világ. A szerző ezt a Chévénement vezette irányzatot gaulle-ista szocializmusnak nevezi. 3. A két irányzat között helyezkedik el a párt többsége, az ún. mitterrandisták, akik a középutat keresik mind az ideológiai, mind a gyakorlati politikai kérdésekben. Huntzinger a PSF külpolitikai elképzeléseiben a fordulópontot 1972-re, a kommunistákkal aláírt közös program születésének idejére teszi. Ekkor fogadta el ugyanis a PSF „a szocia
