Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)

1979 / 1. szám - Balázs József: Az enyhülés tartalmáról

detten és taktikai megfontolásokból ingadozva csatlakoztak. Ezért az enyhülési politika folytatása, továbbvitele sorsdöntő kérdés a tényleges enyhülés megteremtése érdekében.

Az enyhülés az államközi kapcsolatok normái oldaláról azt jelenti, hogy mindenekelőtt a két világrendszer viszonyában —• de az egész világra kihatóan — teljes egészében felszámolják a hidegháborús időszak uralkodó érintkezési normáit, és helyükbe fokozatosan, a megváltozott nemzetközi erőviszonyokat nagyrészt adekvát módon tükröző, új érintkezési normákat vezetnek be. Ez nem könnyű politikai feladat, de megvalósítása nélkül az enyhülésért folytatott politika eredményei csak esetlegesek lesznek. Az Egyesült Államok jelenlegi kormányzatának viszonya a kelet—nyugati kapcsolatok fejlődésének perspektíváihoz, sajnos, jól példázza a kérdés fontosságát. Néhány vonatkozásban rendkívül nehéz felszámolni a hidegháborús időszak maradványait. Itt csak két, számomra legnyilvánvalóbb nehézségre utalok. Az egyik a nyugati — főleg amerikai — katonaiipari komplexum valóságos vagy vélt érdekei.8 A másik a szocialista országok ellen irányuló propaganda, amely mérgezi a nemzetközi légkört.9 A hidegháborús időszak egyik legnegatívabb maradványa éppen a kölcsönös bizalmatlanság újabb és újabb fellángolása. Intenzív enyhülési folyamat és hidegháborús kísérletek végső soron kizárják egymást, de ma még — sajnos — egyszerre vannak jelen a nemzetközi kapcsolatok rendszerében. Pedig a totális termonukleáris világháború végleges elhárítása, a helyi és lokális háborúk teljes felszámolása a jelenkor legfontosabb kérdése. Ugyanakkor a kölcsönös bizalmatlanság légkörében nehéz a feleknek megegyezni nemcsak a leszerelésben, hanem még a fegyverzetek korlátozásában is. A fegyverkezési spirál a tárgyalásokkal párhuzamosan emelkedik, mert fennáll a felek kölcsönös veszélyeztetettségi érzése. A jelenlegi nemzetközi kapcsolatrendszer negatív automatizmusa, a fegyverkezés változatlan erővel hat. A Szovjetunió és a szocialista országok csak reagálnak, de kénytelenek rá. A politikai és gazdasági feszültségeket éppúgy fontos megoldani, mint a katonai szembenállás krónikus veszélyeit. A másik megjegyzésünk a feszültségek forrásával és így az újrakeletke- zésükkel függ össze. Ameddig a két világrendszer fennmarad, addig semmiféle enyhülési modell nem tudja teljesen kiküszöbölni a konfliktushelyzeteket a két rendszer viszonyából és egyáltalán a világpolitikából. Csakhogy a szükségszerűen keletkező konfliktusok nem kell, hogy szükségszerűen katonai — vagy egyéb — válságokhoz vezessenek. Ezek folyamatos tolerálása, feloldása végett van szükség az enyhülés olyan struktúrájára, amely elég rugalmas a korrekciókra, s így az újrakeletkezö konfliktusok saját talajukon — nem a társadalmi rendszerek szintjén — megoldhatók lesznek. Ettől a helyzettől ma még távol vagyunk. De a tények azt mutatják, hogy nemcsak szükséges, hanem lehetséges is a két világrendszer államai közötti konfliktusok és konfliktushelyzetek békés eszközökkel történő megoldása. Az európai biztonsági és együttműködési rendszer még nem épült fel, de a helsinki Záróokmány létezésének és ellentmondásos végrehajtásának, valamint a SALT—I. egyezmény betartásának tapasztalatai arra engednek következtetni, hogy az akut konfliktusok megegyezéses megoldása vagy legalább a tolerálása lehetséges, és folyamatosan további megoldási lehetőségek alakulnak ki, ha az érdekelt felek kölcsönösen erőfeszítéseket tesznek ennek érdekében.

Az enyhülési politika következetes folytatásának eredményeképpen meg kell teremje