Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 2. szám - Dobozi István: Az új nemzetközi gazdasági rend és a nyersanyagok körüli konfliktusok
közi beavatkozást csak kivételes körülmények között tartotta megengedhetőnek. A beavatkozás célja alapvetően csak a rövid távú hullámzás szabályozása lehetett az ártrend módosítása nélkül. A másik, későbbi megközelítés azon az ellentétes értelmű koncepción nyugodott, hogy az áruegyezmények bizonyos nyersanyagok esetében a nemzetközi kereskedelem normális alapjai kell hogy legyenek, nem pedig „vészmegoldások”. A nagymértékű árhullámzás körülményei közepette ezt követelik meg mind a termelők, mind a fogyasztók érdekei. A hatvanas években a fejlődő országok és az UNCTAD a romló cserearányok oldaláról közelítve érveltek a nemzetközi áruegyezmények mellett. A cserearányok romlása feltartóztatásának nélkülözhetetlen elemeként vetődött fel a kormányközi piaci beavatkozás a nemzetközi áruegyezmények formájában. Az 1964. évi genfi világkereskedelmi konferencián előterjesztett Prebisch-jelentés már határozottan olyan szabályozás mellett szállt síkra, amelynek során az áruegyezmények a fejlett országokból a fejlődő országokba irányuló jövedelem-átcsoportosító funkciót is betöltenének. A nemzetközi áruegyezmények által alkalmazott piacszabályozó mechanizmusok közül a kiegyenlítő (ütköző) készlet, a kvótarendszer és a többoldalú adásvételi egyezmények a legfontosabbak.10 A kiegyenlítő készlet segítségével valamely nyersanyag árát a fogyasztók és a termelők által közösen meghatározott maximális és minimális szint között próbálják stabilizálni. A második világháború után megkötött nemzetközi áruegyezmények közül az ón- és a kakaóegyezmény használt kiegyenlítő készletet. A kiegyenlítő raktárkészlet „első vonalbeli” védő (szabályozó) eszköznek tekinthető, mivel a piaci helyzet változásaira a leggyorsabban és legközvetlenebbül képes reagálni. A piaci ingadozások nagyságához viszonyítva azonban a kiegyenlítő készlettel való műveletek elégtelennek bizonyulhatnak. Az ón- és kakaóegyezményben ezért az exportkvóták formájában „második vonalbeli” védőeszközöket is alkalmaznak, amelyek a kiegyenlítő készleteknél későbben, de hatékonyabban képesek reagálni a piaci változásokra. Vannak azonban olyan áruegyezmények, amelyekben az exportkvóták önmagukban a piacszabályozás fő eszközei (kávé, cukor). A rugalmas exportkvótarendszer elsősorban a termelők számára ad biztosítékot a megfelelő árszint elérésére, illetve fenntartására. A többoldalú adásvételi szerződések rendszere a kiegyenlítő készleteknél és a kvótarendszernél kevésbé elterjedt piacszabályozó eszköz. Lényege az, hogy a termelők és az importálók szerződésben megállapodnak abban, hogy egy megállapított ársávon belül meghatározott árumennyiséget eladnak egymásnak, illetve vásárolnak egymástól. A többoldalú szerződések e rendszerén alapultak a második világháború utáni nemzetközi búzaegyezmények és a nemzetközösségi cukoregyezmény. A nemzetközi áruegyezmények a piacszabályozás rendkívül ellentmondásos és instabil intézményei. Nagyon nehéz megteremteni, sok esetben lehetetlen tartósan fenntartani az exportáló és importáló országok érdekközösségét. Ezeket az egyezményeket rendszerint a termelő országok kezdeményezésére és olyan piaci viszonyok között kötik, amelyekre a túlkínálat és a csökkenő árak a jellemzők. A fogyasztók is érdekeltek abban, hogy a nem38
