Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 2. szám - Dobozi István: Az új nemzetközi gazdasági rend és a nyersanyagok körüli konfliktusok
gítették meg. E törekvések folytatódásával számolhatunk a közeli jövőben is, ezért az egy vállalaton belül lebonyolódó nemzetközi nyersanyagforgalom minden bizonnyal viszonylag veszíteni fog jelentőségéből. Ismeretes, hogy oligopolisztikus piaci struktúrában — ahol egy-egy vállalat az általa megtermelt és piacra hozott termékmennyiség vagy az ár változtatásával befolyásolni tudja a többi oligopolista vállalat piaci részesedését és bevételét, s e döntéseinek meghozásakor nem hagyhatja figyelmen kívül azt, hogy miképpen reagál ezekre a többi vállalat, mivel e reagálások visszahatnak saját helyzetére — az oligopolisták összehangoltan igyekeznek fellépni. Ilyen oligopolisztikus piaci struktúrák nagy számban kialakultak a tőkés országok nemzeti piacain, de nem ritkák a nemzetközi piacokon, különösen nem a nyersanyagpiacokon. Az oligopolista megegyezések sajátos formája a vállalati kartell, amely független termelők szövetsége a verseny korlátozására és a kartell tagjai bevételeinek maximalizálására. A nemzetközi vállalati kartellek a magánjellegű nemzetközi piacszabályozás legrégibb intézményei közé tartoznak. Különösen a két világháború közötti időszakban játszottak fontos szerepet a nemzetközi kereskedelemben a nyersanyagkar- tellek; abban az időszakban csaknem valamennyi alapvető nyersanyag piacát és áralakulását nemzetközi kartellek szabályozták. Legismertebbé és leghatalmasabbá a tőkés olajipar „hét nővér”-nek nevezett vállalati kartellje vált. A második világháború alatt és a háborút követő években világszerte számottevő nyersanyaghiány keletkezett, ezért fokozódott az állami szabályozás szerepe. Ennek következtében a nemzetközi kartellek nagy része megszűnt. Az ötvenes évek közepétől azonban kezdtek újjáéledni a korábban formálisan megszűnt kartellek, s kisebb-nagyobb hatékonysággal máig is sok működik közülük. Tapasztalható, hogy azoknak a nyersanyagoknak (pl. alumíniumnak, nikkelnek) a piacain, amelyeken hatékony vállalati kartellek működnek, az áralakulás kevésbé szélsőséges, „szabályozottabb”, mint más termékek piacain. A „zárt piac” egy másik, növekvő fontosságú formája a hosszú lejáratú szállítási szerződés. Jellemzőnek tekinthető a vasérc világkereskedelme. 1960-ban a világ vasércforgalmának csupán egyötöde bonyolódott le hosszú lejáratú szállítási szerződések keretében, a hetvenes években már több mint egyharmada. A hosszú lejáratú (10, 20, 30 éves) szerződések jelentőségének erőteljes fokozódása — akárcsak a vállalaton belüli forgalom esetében — elsősorban a feldolgozó vállalatok azon törekvéseinek a tükröződése, hogy nyersanyagellátásukat stabilabbá és biztonságosabbá tegyék. A hosszú távú egyezményekben a szállító és felhasználó vállalat rögzíti a szállítandó mennyiséget, a szállítás ütemezését és az árak képzésének módját. Megfigyelhető, hogy a szóban forgó szerződések időtartama — éppen a felhasználók biztonságigényének fokozódásával —■ növekszik. A hosszú lejáratú szerződésekben alkalmazott árak szabályozottak, viszonylag stabilak, nem követik a tőzsdék kaotikus, rövid távú árhullámzásait. Sokszor valamilyen árképzési formula segítségével teremtenek kapcsolatot a „világpiaci áraknak” tekintett szabadpiaci árak és a szerződésben alkalmazott ár között. Olykor azonban a hosszú lejáratú szerződésekben rögzített árak jelentősen eltérnek a „világpiaci áraktól”. Oligo34
