Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 2. szám - Balogh András: Két évtizedes harc az el nem kötelezettek mozgalmának imperialista ellenes egységéért
pációs és expanzionista politikája; az igazságos és tartós béke feltétele Izrael kivonulása az összes általa megszállt területről és a palesztinok nemzeti és elidegeníthetetlen jogainak elismerése; „bármiféle ezeket figyelmen kívül hagyó megállapodás nem szolgálhatja a békét, hanem ellenkezőleg, csak az Egyesült Államok azon törekvései előtt nyitja meg az utat, hogy likvidálja a palesztin követeléseket és segítse Izraelt céljainak megvalósításában és a jelenlegi helyzet megőrzésében .. .”16 A résztvevők név szerint elítélték a vezető tőkés hatalmakat a Dél-afrikai Köztársasággal fenntartott gazdasági-katonai és nukleáris együttműködésük miatt, megbélyegezték az úgynevezett belső rendezést Zimbabwéban, és a namíbiai kérdés igazságos megoldása érdekében a SWAPO támogatására szólítottak fel. Az el nem kötelezettek Belgrádban foglalkoztak első ízben az emberi jogok kérdésével. Egyet nem értésüket fejezték ki azzal, hogy a nagyhatalmak (e helyütt is nyilvánvalóan az Egyesült Államokról van szó) az emberi jogokat eszközként használják szuverén országok belügyeibe való beavatkozásra. A belgrádi értekezlet előkészítésében, lefolyásában erősen érezhető volt a mozgalom „jobbra tolására”, esetleg felrobbantására irányuló imperialista törekvés, amelyhez az aktivizálódott kínai politika is teljes súlyával kapcsolódott. Különösen negatív szerepet játszottak Kambodzsa képviselői, akik Vietnam kizárását javasolták a mozgalomból, és a zaire-i küldöttekkel együtt bejelentették, hogy a VI. csúcskonferencián, amennyiben azt Havannában tartják, nem vesznek részt. A Kuba elleni támadásokhoz néhány más ország is csatlakozott, amelyek kétségbe vonták Kuba el nem kötelezettségét. Ezek a szélsőséges egységbontó kísérletek sikertelenek maradtak, nem hagyhatók azonban figyelmen kívül: mérgezték az értekezlet légkörét és gátolták a konzekvens antiimperialista állás- foglalások elfogadását. A részt vevő államok nagy többsége azonban ragaszkodott a mozgalom haladó hagyományaihoz, és ennek megfelelően a külügyminiszteri értekezlet nemcsak hogy nem volt hajlandó Vietnam és Kuba elmarasztalására, hanem határozott a soron következő csúcsértekezlet havannai megrendezése mellett. Belgrád után a mozgalom nagyobb jelentőségű eseménye a Koordinációs Iroda rendkívüli ülése volt Mozambik fővárosában, Maputóban, 1979. január 26. és február 2. között. Az ülés egyetlen napirendi pontja, „A nemzeti felszabadító mozgalmak helyzete Afrika déli térségében”, jelezte, hogy az el nem kötelezettek egységes állásfoglalását és fellépését igénylő legsürgősebb feladat jelenleg a klasszikus gyarmatosítás utolsó bástyáinak felszámolása Zimbabwéban, Namíbiában és a Dél-afrikai Köztársaságban. Az el nem kötelezettek antiimperialista egysége ellen Maputóban erős támadások indultak. Egyes tagországok az úgynevezett kambodzsai kérdés megvitatását próbálták ráerőszakolni az értekezletre. Pekingből meg is érkezett a rossz emlékű bukott kambod- dzsai rendszer delegációja, azzal az igénnyel, hogy Kambodzsát képviselje. Az éles véleménykülönbségek áthidalása céljából a résztvevők kompromisszumot fogadtak el: a szóban forgó kambodzsai küldöttség részt vehetett az ülésen, de szót nem kaphatott, csupán megfigyelői státusban részesítették. Az új forradalmi kambodzsai kormány nem képviseltette magát, aminek magyarázatát abban adta, hogy nem kívánja elvonni a konferencia figyelmét a napirendről. Ez elvi és konstruktív magatartás volt, ami elősegítette io
