Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)

1979 / 1. szám - TUDOMÁNYOS FÓRUM - Szkorov, A.: Nyugat-Európa és a fejlődő országok: a gazdaság és a politika kérdései

A dél-afrikai felszabadító mozgalom sikerei, a korrumpált Mobutu-rendszer bukásának reális perspektívája olyan helyzetet teremtettek, amelyben Franciaország, Belgium és más európai hatalmak katonai-gazdasági lehetőségei önmagukban nem bizonyultak elégségesnek ahhoz, hogy ellenálljanak a nemzeti felszabadító erők nyomásának. Ilyen körülmények között a vezető tőkés hatalmak az egyéni akciókról áttértek a kollektív, agresszív katonai-politikai akciókra saját fegyveres erőik felhasználásával, visszaidézve ezzel a gyarmati rablás legrosszabb időszakát. Ezeknek az akcióknak a vezetését és összehangolását természetesen az EgyesültÁllamok vállalta magára, mint a legerősebb imperialista hatalom.

Ennek az új kollektív stratégiának, amelynek célja a nemzeti felszabadító mozgalom „féken tartása” és leverése, a fő irányai a következők:

1. Szeretnék kiterjeszteni a NATO hatáskörét Afrikára és létrehozni egy olyan mechanizmust, amelynek segítségével „gyorsan reagálnak” a Nyugat érdekeit fenyegető bármely változásra. A NATO tanácsának 1978. májusi washingtoni ülésszakán Carter elnök nyomatékosan szorgalmazta ezt. A kérdés megvitatását az öt vezető NATO- tagállam 1978 júniusi párizsi tanácskozásán folytatták a zaire-i események csak újabb ösztönzést adtak ahhoz, hogy megkezdjék a NATO-stratégiák által már régen előterjesztett megvalósítását.

2. Szeretnék megszervezni az úgynevezett „Afrika-közi biztonsági erőket” NATO- tisztek parancsnoksága alatt. A pánafrikai fegyveres erők létrehozásának kérdését már nemegyszer fölvetették az Afrikai Egység Szervezetében. Ám a különböző társadalmi és politikai orientációjú afrikai országok közötti nézeteltérések, a francia és az angol nyelvterülethez tartozó államok egymás iránti bizalmatlansága, a növekvő csalódás a Nyugat igazi szándékát illetően, amely változatlanul a fehéreket védelmezi a feketékkel szemben és a külföldi tőke érdekeit tartja szem előtt, megakadályozták a kérdés megoldását az Afrikai Egység Szervezetében. Az 1978 májusában Párizsban megtartott francia— afrikai csúcstalálkozón Sengor szenegáli elnök kezdeményezésére ismét fölvetették a kérdést, de a résztvevők csupán abban egyeztek meg, hogy „folytatják a probléma tanulmányozását”. Az a tény, hogy az Afrikai Egység megkerülésével szervezetének az „Afrika-közi erőket” Marokkó, Gabon és Togo katonai kontingenseiből mégiscsak megalakították és átdobták Zaire-ba, hogy büntető akciókat hajtsanak végre, arról tanúskodik, hogy az imperialista hatalmak elhatározták: nem veszik figyelembe az afrikai szuverén államok többségének véleményét és kész helyzet elé állítják őket.

3. Nyomást fejtenek ki Zimbabwe és Namíbia hazafias erőire, Afrika „frontállamaira”, hogy kikényszerítsék a rhodesiai és a namíbiai kérdés neokolonialista rendezését. Igen jellemzőek ebből a szempontból az angol sajtóban felbukkant közlések, amelyek szerint lehetséges, hogy a zaire-ihoz hasonló hadműveleteket fognak végrehajtani a Nyugat rhodesiai érdekeinek védelmében.

4. Kísérletet tesznek az Afrikai Egység Szervezetének szétbomlasztására és helyi jelentőségű imperialistabarát katonai csoportosulások létrehozására Nyugat-Afrikában és a Vörös-tenger térségében azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy ezeket a csoportosulásokat a NATO-tömbhöz csatolják.

ii6