Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 1. szám - TUDOMÁNYOS FÓRUM - Szkorov, A.: Nyugat-Európa és a fejlődő országok: a gazdaság és a politika kérdései
tonai segítséget és támogatást tud nyújtani a felszabadító mozgalmaknak a világ bármely térségében. Az afrikai volt portugál gyarmatok a szocialista orientációt választották, radikali- zálódott a forradalom Etiópiában, haladó politikai változások történtek Beninben és Madagaszkárban, föllendült a felszabadító mozgalom Nyugat-Szaharában, Csádban, Zaire- ban és számos más országban. Kudarcot vallottak azok a kísérletek, hogy Zimbabwe és Namíbia népei nemzeti önrendelkezésének kérdését neokolonialista keretek közé préseljék — mindez megmutatta, hogy a függőség rendszere, amelyet az imperializmus a Szaharától délre eső sok államban meghonosított, komolyan meglazult, és további erózió fenyegeti. Azok a közös akciók, amelyeket Kuba, a Szovjetunió és az afrikai szocialista államok hajtottak végre, hogy segítsék Angola törvényes kormányát az 1975. évi ellenforradalmi támadás visszaverésében és az ország területi egységének megvédésében, váratlanul érték az imperialista hatalmakat, élükön az Egyesült Államokkal; ezek ugyanis arra számítottak, hogy haditengerészeti és légierőik felhasználásával továbbra is megvalósíthatják a felszabadító mozgalmak leverésének stratégiáját világviszonylatban. Az Etiópia forradalmi kormányának nyújtott hatékony segítség 1977—1978-ban, amikor Szomália agressziót követett el Etiópia ellen, megerősítette, hogy a szocialista országok egyeztetett akciói a haladó afrikai rendszerek védelmében nem tekinthetők elszigetelt epizódnak, hanem ez a mai világ egyik új stratégiai realitása. Az események tempója felgyorsult azok után, hogy az Egyesült Államok és a Délafrikai Köztársaság 1975-ben támogatta az angolai szeparatista mozgalmakat. Francia- ország 1976-ban leverte a felkelő erőket Csádban és Mauritániában, 1977-ben pedig a zaire-i Saba tartományban. 1978-ban ezek az agresszív cselekmények a nemzeti felszabadító erők ellen intézett szervezett támadás jellegét öltötték. Az Angola, Mozambik és Zambia kormánya elleni katonai provokációk fokozódása, a katonai konfliktus felszítása Afrika szarvában, a fehér zsoldosok által a Comore-szigeteken végrehajtott reakciós államcsíny és végül a NATO Zaire-ban végrehajtott katonai intervenciója, amelynek az volt a célja, hogy megőrizzék a nemzetközi monopóliumok ellenőrzését a rendkívül gazdag réz-, kobalt-, uránlelőhelyek és az ország más természeti kincsei fölött: mindez csupán néhány epizódja ennek az offenzívának. Az utóbbi időben erősen aktivizálódott a Carter-kormányzat afrikai politikája. Egyes nyugati szemleírók hajlamosak ezt Brzezinskinek, az elnök nemzetbiztonsági tanácsadójának befolyásával magyarázni, aki minden lehetőt elkövet az enyhülés megtorpedózására. Ez a magyarázat nem teljes. A közelmúltig az Egyesült Államok a Vietnamban elszenvedett súlyos katonai és politikai vereség hatása alatt állt; ezt, akárcsak a Watergate- botrányt, az amerikai kongresszus és a közvélemény annak következményeként értékelte, hogy a végrehajtó hatalom törvényellenesen megnövelte jogkörét. Miután az angolai bomlasztó hadművelet 1975-ben kudarcot vallott, a kongresszus törvényhozási úton korlátozta az Egyesült Államok afrikai fegyveres beavatkozását. Ezzel magyarázható az amerikai kormányzat tartózkodó magatartása az olyan afrikai politikai válságok
