Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 1. szám - Kiss J. László: A nemzetközi konfliktusok sajátosságai és típusai korunk világpolitikai folyamataiban
d) A fejlődi világon belüli ellentmondásokat kifejelő konfliktusok A fejlődő világon belüli konfliktusok kialakításának a legkülönbözőbb közvetlen okai lehetnek, de a konfliktusok objektív alapja az országok társadalmi-politikai rendszerének jellegében keresendő. A függetlenségüket elnyert, egykor gyarmati országok jelentős része hozzákezdett társadalma és gazdasága szocialista átalakításához, ugyanakkor számos fejlődő ország társadalmi-gazdasági szerkezete a feudális, sőt prefeudális társadalmi formációk maradványait is megőrizte, és ennek megfelelően konzervatív külpolitikát folytat. Elég csupán olyan országok bel- és külpolitikájára utalni, mint Algéria vagy Angola, illetve a kifejezetten konzervatív Marokkó és Szaúd-Arábia. A fejlődő világban az energia- és nyersanyagínség nyomán felgyorsuló differenciálódás tovább mélyítette a konfliktusok alapjául szolgáló ellentmondásokat. Nem csupán a nyersanyagokban gazdag és szegény országok ellentéte került előtérbe. Számos olyan szubimperialista központ alakult ki, mint Irán és Szaúd-Arábia, amely a tőkés országok számára nem csupán hosszú távú piacot és nyersanyag-beszerzési lehetőségeket kínál, hanem politikailag és gazdaságilag egyaránt kedvező feltételeket biztosít a monopoltőke, a multinacionális vállalatok betelepülésére, valamint új politikai munkamegosztás kialakítására. Ezek a meglevő vagy potenciális imperialista „alközpontok” beleillenek a Nyugat antikommunista, regionalizáló stratégiájába. Eszerint olyan regionális középhatalmak, mint Irán, átveszik a környező térség rendszer-funkcióit, vagyis az érintett régió politikai és gazdasági befolyásolását, valamint katonai ellenőrzését. Mindezek az országok arra is alkalmasak, hogy az imperialista országok érdekeinek megfelelően megbontsák a fejlődő országok politikai és gazdasági egységtörekvéseit (pl. Szaúd-Arábia). Ez a tendencia az egyes térségeken belül újratermeli a szubimperialista központok és az antiimperialista fejlődő országok konfliktusát. A fejlődő országok közötti konfliktusok nem ritkán, számtalan más tényezővel összefonódva, a fennmaradt területi, etnikai, vallási stb. ellentétek következményei (indiai—pakisztáni konfliktus). A felgyorsult belső differenciálódási folyamatban a fejlődő világ a nemzetközi konfliktusoknak egyik legfontosabb színtere. Ezen a területen megtalálható a politikai ön- rendelkezésért, a jogos többségi uralomért folytatott harc (Afrika déli részén) éppúgy, mint az egyes konzervatív, afrikai erők koalíciós kísérletei (Dél-afrikai Köztársaság és Rhodesia, valamint Zaire és Marokkó stb.) vagy az egyes imperialista „alközpontok” fokozott politikai és katonai tevékenysége. A nemzetközi konfliktusoknak a fenti négy alapvető típusa természetesen korántsem teljes és kimerítő. Tudjuk, hogy optimális esetben a legjobb elmélet is csak az alapvetőt és az általánosat jelöli meg, s csupán közeledik a társadalmi élet teljes komplexumának feltárásához. Ezt a tipológiát is lehet tovább részletezni, pontosítani, azért, hogy a nemzetközi konfliktusok sokrétűségét még árnyaltabban ábrázolja. Létrejöhetnek olyan sajátos konfliktushelyzetek is, amikor egy szocialista ország vezető csoportjaiban nagyhatalmi és szovjetellenes álláspontok kerülnek előtérbe, mint 81
