Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 1. szám - Kiss J. László: A nemzetközi konfliktusok sajátosságai és típusai korunk világpolitikai folyamataiban
tusok sincsenek elszigetelődve, önmagukba zárva, kiszélesedésük, internacionalizálódá- suk veszélye mindig fennáll. A konfliktusok lényegének és struktúrájának a félreismerése lenne, ha pl. a ciprusi konfliktust a közvetlenül szemben álló görög és török közösség ellentéteire redukálnánk, és figyelmen kívül hagynánk Görögország és Törökország szerepét, az Egyesült Államokat és Nagy-Britanniát, a NATO katonai-politikai szerepét, sőt a közel-keleti, észak-afrikai és balkáni régiókat. Hasonlóképp helytelen a közel-keleti konfliktust a közvetlenül szemben álló felek konfliktusára redukálni. A nemzetközi konfliktusok elemeinek, mint egy rendszer elemeinek, meghatározott szerkezeti hierarchiájuk van. A rendszer alrendszerekre oszlik, amelyek egyesítik a struktúra elsődleges meghatározó elemeit. Ám a rendszeren belül az elemek kölcsönhatása nem szükségszerűen fejlődik hierarchikusan. Sőt, az is lényeges, hogy a nemzetközi konfliktus struktúrájának elemzése nem jelenti valamennyi elem kölcsönhatásának megvizsgálását, hanem csupán azon elengedhetetlenül szükséges elemek és kölcsönhatásaik összefüggésének vizsgálatára korlátozódik, amelyek meghatározzák az adott nemzetközi konfliktus mint rendszer jellegét és funkcionálását. Az elemzést a nemzetközi konfliktus „központjától” — azaz közvetlen résztvevőitől és meghatározó vonatkozásaitól — kell elkezdeni, a konfliktus „perifériája” felé haladva. A közel-keleti arab—izraeli konfliktus esetében például ez annyit jelent, hogy mindenekelőtt Izrael, a palesztin nép, illetve olyan közvetlenül érdekelt államok kapcsolatát kell megvizsgálni, mint Jordánia, Szíria és Egyiptom. Ezt követően a vizsgálat azokat a tömböket és az elkötelezettségek azon viszonyát — így az érdekelteknek a legnagyobb világhatalmakhoz fűződő kapcsolatait — veszi figyelembe az államrendszerekben, amelyek a konfliktus résztvevőire jellemzőek. Ezután következhet a konfliktus közvetlen résztvevőit és a konfliktusban meghatározott érdekekkel és célokkal rendelkező más államokat tartalmazó alrendszer vizsgálata. Egy további szakaszban meg kell vizsgálni a nemzetközi szervezetek, így az ENSZ alrendszerének viszonyát az adott nemzetközi konfliktushoz. A konfliktus tartalma és struktúrája mellett a konfliktus fejlődésében mutatkozik meg legszemléletesebben a történeti jelleg. A nemzetközi konfliktusnak mint folyamatnak a vizsgálata nem más, mint a folyamat mechanizmusainak, lényegében a konfliktus történelmi állapotainak elemzése. A történetiség elve alapján a konfliktus fejlődésének marxista vizsgálata elutasítja a nemzetközi konfliktusok Hermann Kahn-féle eszkalációs modelljét, amely a konkrét történelmi vonatkozásoktól függetlenül a várható konfliktus-szintekre az eszkaláció 44 lépcsőfokát programozza. A marxista felfogás számára a konfliktus fejlődésének akció—reakció sémaként való felfogása sem elfogadható.11 Bebizonyosodott, hogy az elmúlt két évtizedben a tőkés katonai szövetségek fegyverkezési politikája — mint a két világrendszer közötti konfliktus kifejeződése — sokkal „autonómabb” volt, mint ahogy ezt a tömegkommunikáció és a fegyverkezési propaganda állította. A fegyverkezés strukturálisan beépült a tőkés országok közötti kapcsolatokba és társadalmaik újratermelési folyamataiba. A nemzetközi fegyverkezési verseny dinamikáját a feltételeV
