Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 1. szám - Prandler Árpád: A szovjet külpolitika alapelvei az új alkotmányban
dött üzenet azt hangsúlyozta: „Kongresszusunk meg van győződve róla, hogy nincs már messze az az idő, amikor a kommunizmus az egész világon győzedelmeskedni fog.”3 2. A kapitalizmus részleges, ideiglenes stabilizációjával felül kellett vizsgálni a külpolitikai koncepciókat. Abból a tényből kiindulva, hogy a kapitalista világ és a szovjethatalom között időleges egyensúlyi helyzet alakult ki, a szovjet külpolitikának két feladat megoldására kellett koncentrálnia. Egyik feladat az államközi kapcsolatok normalizálása volt a külvilág államaival, ezen belül elsősorban a szomszédos államokkal, valamint a vezető nyugati nagyhatalmakkal. A másik, ezzel párhuzamos feladat a nemzetközi munkásmozgalom támogatása volt. Ez a mozgalom egyúttal a szovjet köztársaság fennmaradásának egyik külső támaszául szolgált. Mindkét feladat megoldásának alapja a gazdasági építőmunka, a gazdasági és katonai erő fejlesztése volt. Ezért emelte ki Lenin, hogy „most gazdasági politikánkkal gyakoroljuk a legnagyobb befolyást a nemzetközi forradalomra .. . Erre a térre tevődött át a harc világméretekben. Ha megoldjuk ezt a feladatot, akkor nemzetközi méretekben biztosan és véglegesen győztünk”.4 A húszas évek elejétől kialakult a békés egymás mellett élés politikájának elmélete és gyakorlata. A békés egymás mellett élés vezérlő elvként jelentkezett mind a kétoldalú államközi kapcsolatokban és egyezményekben, mind pedig a többoldalú nemzetközi politikai és gazdasági együttműködés fórumain. Ennek jegyében aktivizálódott a szovjet külpolitika a rapallói egyezménytől (1922) a Nemzetek Szövetségébe való belépésig (1934), a Törökországgal, Afganisztánnal és Perzsiával megkötött szerződésektől (1921) az agresszió meghatározására és a leszerelésre vonatkozó javaslatokig. Talán paradoxonként hangzik, de a második világháború lefolyása és kimenetele is a békés egymás mellett élés politikájának helyességét mutatta. Sikerült ugyanis elkerülni, hogy egységes katonai tömb jöjjön létre a Szovjetunió ellen, sőt, kialakult az antifasiszta koalíció, amely történelmi jelentőségű győzelmet aratott a tengelyhatalmak fölött. A háború egyik legfontosabb diplomáciai és nemzetközi jogi eredményeként létrejött a békés egymás mellett élés elvét tükröző Egyesült Nemzetek Alapokmánya, és létrehozták a nemzetközi kapcsolatok demokratikus elvein épülő Egyesült Nemzetek Szervezetét. Megjegyezzük, hogy a külpolitika alapelveit a tárgyalt időszakban nem rögzítették alkotmányosan. Az 1936-os alkotmány ugyan tartalmaz utalásokat a szovjet állam külső funkcióiból eredő feladatokra, így különösen az alkotmány 49. és 133. cikke, de ez nem ment túl a Legfelsőbb Tanács ide vonatkozó államjogi feladatainak,illetve a szovjet haza védelmére irányuló általános kötelezettségnek kinyilvánításán. A szovjet külpolitika említett két fő feladata, vagyis a békés egymás mellett élés megvalósítása és a nemzetközi munkásmozgalomnak nyújtott támogatás azonban világosan tükröződött a szovjet állam gyakorlati tevékenységében, a szovjet külpolitika állandó elemeit alkotta. Az új alkotmány 28. cikke tehát a második világháborút megelőző és az azt követő évtizedekben folyamatosan érvényesülő célt és gyakorlatot rögzít, amikor hangsúlyozza : „A Szovjetunió külpolitikája arra irányul, hogy biztosítsa a kedvező nemzetközi feltételeket a kommunizmus felépítéséhez a Szovjetunióban, a Szovjetunió államérdekeinek védelmét, szilárdítsa a világszocializmus pozícióit, támogassa a népek harcát a nemzeti 4
