Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 4. szám - Kiss J. László: Az enyhülés nyugati felfogásairól
Az enyhülés mint funkcionális kooperáció Az enyhülésnek funkcionális kooperációként történő felfogása a legáltalánosabban a két világrendszer közötti nem politikai és nem ideológiai kapcsolatok növekedésére helyezi a hangsúlyt, illetve az „igazi” vagy a „valódi” enyhülést a két- és sokoldalú kelet—nyugati kapcsolatok „ideológiamentes” fejlődéseként posztulálja. Az enyhülésnek ez a felfogása a funkcionalizmus általánosabb elméletéből indul ki, amely szerint a nem politikai kapcsolatok növekedése a kelet—nyugati kapcsolatok fejlődésének meghatározott pontján a politikai szférára is átcsaphat és minőségi változásokhoz vezethet (spill-over effect).8 Ezek szerint a funkcionális kooperációnak mind több részterületre való kiterjesztésével, azaz a meghatározott technikai-gazdasági területen kialakuló szupranacionális együttműködés útján az enyhülésnek olyan rendszereket átfogó integráció létrehozása a célja, amelyben az erőforrásokat racionálisabban lehet elosztani, és a konfliktusok erőszak nélkül oldhatók meg. Ezzel a koncepcióval függnek össze mindazok a felfogások, amelyek abból indulnak ki, hogy a különböző társadalmi rendszerek közötti gazdasági és műszaki együttműködés hosszú távon szupranacionális érdekközösséget hozhat létre.9 Mindemellett a funkcionalista felfogás az ideológiai harcot is magában foglaló enyhülést nem tartja alkalmasnak a kelet—nyugati kapcsolatok új szakaszának jellemzésére. Egyes képviselői azt hangsúlyozzák, hogy a szocialista országokkal ellentétben az enyhülésnek — a „se háború, se béke” állapotának — destabilizáló hatása van a nyugati, pluralista társadalmakra. Az ilyen vélekedés szerint a tőkés rendszerek stabilitása csak a „valóságos” enyhülés, azaz a kelet—nyugati kapcsolatok dezideologizálása útján érhető el. Enélkül — vallják a polgári teoretikusok — a szocialista országok enyhülési politikájának elfogadása és az ahhoz való alkalmazkodás nem csupán „immorális, hanem káros, és nélkülözi a hatékonyságot”, s ami a nyugati felfogásban a legfontosabb: hosszú távon nem vezet a szocialista társadalmak politikai pluralizálásához.10 Az enyhülés funkcionalista felfogásához sorolható az amerikai ihletésű inter- dependencia-iskola álláspontja is. Képviselői azt állítják, hogy a nemzetközi kölcsönös függés növekedése, valamint a „transznacionalizálódás” következtében a nemzetközi kapcsolatok hagyományos kategóriái elvesztették érvényességüket, a kormányoknak a nemzeti autonómia megőrzésére irányuló képessége meggyengült, sőt, az enyhülési folyamatban központi szerepet játszó kelet—nyugati kapcsolatok jelentősége a lényeginek tekintett észak—déli konfliktushoz képest leértékelődött. Eszerint az élelmiszer- és energiahiány, a túlnépesedés, a szegénység, valamint az ökológiai szabályozás és a stratégiai fegyverkorlátozás stb. formájában olyan globális problémák kerültek előtérbe, amelyeknek a megoldása a növekvő nemzetközi interdependenciával s a világméretű funkcionális együttműködés szükségszerűségével áll kapcsolatban. F. Duchene egyenesen azt az alternatívát fogalmazza meg, vajon a kelet—nyugati kapcsolatok dezideologizálása és depolitizálása útján sikerül-e a világnak „egy rendszer” akarataként megoldani a globális problémákat, vagy a kelet—nyugati konfliktus változatlanul az ideológiai harc imperatívuszaival fenyeget, amely aztán ismét olyan problé5
