Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)

1978 / 1. szám - Sz. Kiss Csaba: Az Ausztrál külpolitika változásának fő iránya

teljesen ellensúlyozta a külföldi befektetéseket). A tiszta tőkebeáramlás a húsz évvel korábbi szint alá esett vissza.26

A kitermelő iparnak a hatvanas évek közepétől kibontakozó viharos fejlődésében kulcsszerepet játszott az idegen tőke, és az ágazat csaknem teljesen a külföldi monopóliumok ellenőrzése alá került. A Munkáspárt célul tűzte ki az ausztrál tulajdon és ellenőrzés túlsúlyának megteremtését. Az energiahordozók — elsősorban az urán — termelését teljesen nemzeti fennhatóság alá kívánták vonni. A Whitlam-kormány szigorú exportellenőrzést vezetett be a nyersanyagszektorban, centralizálta a tárgyalások és a szállítások irányítását, mindenekelőtt azért, hogy biztosítsa az ország számára a legelőnyösebb árakat. Korábban az exportügyietek a helyi kormányok hatáskörébe tartoztak, s az exportőrök gyakran egymással is versenyezve, a világpiaci áraknál lényegesen olcsóbban szállítottak nyersanyagokat hatalmas mennyiségben külföldre (főleg Japánba). Megvonták a kitermelő iparban működő multinacionális vállalatok kiváltságait, revideálták koncesszióikat. A létrehozandó vegyes vállalatok tőkéje egy részének előteremtését a kormány vállalta stb.2*

A kormány politikai nyilatkozataiból kitűnt, hogy a Munkáspárt a nyersanyagokkal való gazdálkodást fontos külpolitikai tényezőnek tekinti. „Olyan helyzet felé közeledünk, amelyben kereskedelmi és stratégiai jelentőségünk a nyugati világ számára növeli politikai befolyásunk súlyát. Ügy gondolom, hogy az erőforrások kérdése külpolitikánknak igen fontos aspektusa lesz. A tény, hogy sokféle nyersanyaggal rendelkezünk, amikor ezeknek a nyersanyagoknak a fogyasztása példátlan méreteket ölt, új, bonyolult elemmel gazdagítja kapcsolatainkat, színezi kétoldalú kötelékeinket és egy sor fontos politikai lehetőséget nyit meg számunkra” — mondta a miniszterelnök.27 A kormány belgazdasági intézkedéseinek dimenziója ily módon kitágult, „nyersanyag-diplomáciává” szélesedett. R. Connor nyersanyagügyi és energetikai miniszter különösen erélyesen képviselte az ausztrál érdekeket a Japánnal folytatott kétoldalú tárgyalásokon. Bejelentése, hogy Ausztrália saját erőből kívánja dúsítani urániumát, érzékenyen érintette a francia és az angol—holland—nyugatnémet konzorciumokat is. Amikor beruházási segítséget kért az ausztrál üzemek építéséhez, még ígéretet sem kapott.

Nemzetközi fórumokon 1973—1975 között Ausztrália nem támogatta a nyersanyagtermelő fejlődő országokkal szemben alkalmazott amerikai konfrontációs politikát, sőt mérséklő, közvetítő szerepre sem vállalkozott (mint például a szintén nagy nyersanyag-exportáló Kanada). Gyakran nyíltan vállalta az érdekközösséget a fejlődő országokkal, és megszavazta a természeti erőforrások feletti szuverenitásról szóló határozatokat. Az ENSZ VII. rendkívüli közgyűlésén, 1973 szeptemberében az ausztrál küldött rámutatott: „Exportbevételünk 75%-a származik mezőgazdasági termékekből és nyarsanyagokból. Csak 20%-a ipari termékekből... Ausztrália úgy döntött, hogy szabadon és nyíltan csatlakozik a fejlődő országokhoz termelői társulásokban.”28 Egy évvel korábban Ausztrália aláírta Conakryban a Nemzetközi Bauxit Társulás alapszerződését. Tárgyalt például Brazíliával a Japánba irányuló vasércszállítások összehangolásáról, és kilátásba helyezte a kapcsolatfelvételt az OPEC-kel is.

Ez a politika megütközést váltott ki Ausztrália fejlett tőkés partnerei és szövetsé42