Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 3. szám - Haraszti György: A világűrjog néhány időszerű kérdéséről
Az általános jellegű kérdések közül kettővel máris foglalkozott az ENSZ Közgyűlése és határozataival azokat az űrtevékenység nemzetközi jogi szabályozásának kidolgozásával megbízott ENSZ-szerv, a jelenleg már 47 tagú Űrjogi Bizottság jogi albizottsága elé utalta. Az egyik kérdés a világűrnek a légitértől való elhatárolása, a másik pedig a Hold és esetleg más égitestek jogi státusának meghatározása. Az első kérdés szorosan kapcsolódik az 1967. évi szerződéshez, hiszen az éppen a világűrre vonatkozó alapkérdéseket kívánja szabályozni. Nyilvánvaló tehát, hogy mindenekelőtt tisztázni kell, hol van az a területi határ, amelytől kezdve az alapszerződés rendelkezései alkalmazandók, vagyis hol ér véget az államok szuverenitása alatt álló légitér és hol kezdődik a kozmikus térség, amelyet a szerződés II. cikkének rendelkezései szerint „sem a szuverenitás igényével, sem használat vagy foglalás utján, sem bármilyen más módon egyetlen nemzet sem sajátíthat ki”. Nem véletlen, hogy a kartéziánus logikán nevelkedett francia jogászok az élharcosai annak a felfogásnak, amely szerint a légitér és a kozmikus térség elhatárolásának kérdését a világűrjog legalapvetőbb kérdésének kell tekinteni, és annak minden más kérdéssel szemben elsőbbséget kell biztosítani. Az ENSZ űrjogi albizottságában is a francia delegáció az, amely rendszerint a leghatározottabban foglal állást e kérdés megoldása mellett. A nemzetközi jogi irodalomban több elmélet foglalkozik már azokkal a szempontokkal, amelyeket az elméletek szerzői és propagálói szerint a világűr elhatárolásánál fel lehetne használni. Nyilvánvaló azonban, hogy napjainkban, amikor az űrtechnika gyakorlati alkalmazását illetően csak a kezdeti szakaszban vagyunk, az államok egész sora még nem hajlandó elkötelezni magát valamelyik elmélet alkalmazása mellett, minthogy annak esetleges jövőbeli következményei nem láthatók előre. A laikus szemlélő azt gondolhatná, hogy ilyen körülmények között a kozmikus térségben valamiféle anarchia uralkodik, és a felbocsátott űrobjektumok nagy száma következtében napirenden vannak a „határviták”. Szerencsére az ilyen aggodalmak alaptalanok, és egyetlen mondvacsinált vitától eltekintve, amelyről az alábbiakban röviden még szót ejtünk, a határvonal bizonytalansága egyelőre a legkisebb mértékben sem akadályozza a világűr békés célú kutatását és felhasználását. Az ENSZ űrjogi albizottsága, amely évente ismétlődő négyhetes ülésszakain legfeljebb egy-két órát szánt erre az eddig megoldhatatlannak látszó kérdésre, abból indult ki állásfoglalásában, hogy az adott helyzetben azt a tevékenységet kell szabályozni, amelyet az államok vagy egyes nemzetközi szervezetek a világűrben végeznek, és amely csakis a világűrben végezhető. Ha az ilyen tevékenységet jogilag szabályozzák, akkor az elhatárolás kérdése — legalábbis az űrtechnika jelenlegi szintjén — nem elsőrendű fontosságú. Az államok mindeddig egyetértettek abban, hogy a felbocsátott űrobjektumok perigeuma, vagyis már az a pont is, ahol az egyes űrobjektumok keringésük során a legjobban megközelítették a Földet, kívül esik az állami szuverenitás alatt álló légitéren. Egyesekben azonban legújabban az az aggály támadt, vajon a légitér felső határának bizonytalansága nem vezet-e majd olyan igények kialakulásához, amilyeneket egyes államok a parti tenger tekintetében támasztottak annak folytán, hogy az 1958. évi genfi 57
