Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 3. szám - Szászi József: Az USA kanadai dilemmái
Párt politikai beállítottságáról, a szeparatista mozgalmon belüli baloldali tendenciákról, Lévesque „vörös” múltjáról, az 1960-as évek Quebecjének politikai életében a Lesage- kormány szociálisügyi minisztereként betöltött szerepéről, radikális politikai beállítottságáról.18 Valójában mind Lévesque, mind pedig a Québeci Párt óvakodik attól, hogy bármiféle politikai vagy gazdaságpolitikai állásfoglalással elriassza a függetlenségre törő tartományból az amerikai tőkét. Maga Lévesque 1977 januárjában az amerikai nagytőke képviselőivel New Yorkban találkozva azt fejtegette, hogy egy független Quebec nem hagyná figyelmen kívül a geopolitikai realitásokat. Szerinte a függetlenség nem szüntetné meg Quebec kapcsolatait Kanada többi részével és az Egyesült Államokkal: „valamiféle társulást eleve megkövetelnek a földrajzi viszonyok és a kölcsönös érdekek”. A québeci kormány szerint az eszményi megoldás egy független Quebec lenne, amely gazdasági társulásra lépne Kanada többi részével. A brit-kanadai tartományok azonban egyértelműen figyelmeztették Quebecet: jobban teszi, ha nem is álmodozik valamiféle gazdasági társulásról, ha egyszer a függetlenség kikiáltása mellett dönt. A québeci vezetők, akik ily módon eléggé ellenséges hangulatba ütköznek Ottawában éppúgy, mint az Egyesült Államokban, a Franciaországgal való kapcsolatok fejlesztésében keresik a kiutat. A québeci nacionalizmus élesztgetésében fontos szerepet játszott a francia külpolitika, kivált de Gaulle idején. A tábornok 1967. július 24-i emlékezetes montreali beszéde, amelyet „Éljen a szabad Quebec!” felkiáltással fejezett be, a québeci szeparatizmus nyílt ösztönzése volt, és feszültséget okozott Ottawa és Párizs viszonyában. (Annak ellenére, hogy a francia elnök nem foglalt állást abban a kérdésben, hogyan értelmezi a „szabad Quebecet”.) De Gaulle e beszéd miatt ■— mint ismeretes — kénytelen volt félbeszakítani kanadai látogatását. Az azóta eltelt 11 év alatt Quebec szorosabbra fűzte kapcsolatait Francia- országgal. Ottawa és Párizs viszonyában a feszültség csak évek múltán szűnt meg (Trudeau 1974-ben hivatalos, 1977-ben magánjellegű látogatást tett Franciaországban). Ám Ottawa már nem a francia-kanadaiak kizárólagos érdekképviselője Párizsban. René Lévesque 1977 novemberében valóságos királyi fogadtatásban részesült Párizsban. „Franciaország mindenki másnál inkább megértette helyzetünket”19 — mondotta a québeci kormányfő. Látogatását megelőzően Alain Peyrefitte Franciaország Quebeckel kapcsolatos politikáját tömören úgy fogalmazta meg, hogy az „nem-beavatkozásból és nem-közönyösségből” („de non-ingérence et de non-indifference”) tevődik össze. Ez a „nem-közönyösség” a valóságban a francia befolyás növelését, a francia érdekek aktív képviseletét jelenti — ha kell, az Egyesült Államok rovására és mindenképpen a vele való egyeztetés nélkül —, és nem feltétlenül felel meg Ottawa és Washington érdekeinek. Quebec szeparatista törekvéseinek megfékezésére Trudeau miniszterelnök — aki félig francia, félig skót származása folytán a kanadai választók körében joggal számít a legalkalmasabb politikai és állami vezetőnek a québeci probléma megoldására — az utóbbi esztendőben fokozta a szövetségi kormány aktivitását ezen a téren. Ottawa ellentámadása tulajdonképpen 1977. október 18-án a kanadai kormányprog54
