Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 1. szám - Sz. Kiss Csaba: Az Ausztrál külpolitika változásának fő iránya
űrrepülések korában a Csendes-óceán és az Indiai-óceán között fekvő „ötödik kontinens” stratégiai jelentősége az Egyesült Államok számára egyre nő. A Menzies-korszakban az ausztrál kormány világpolitikai kérdésekben hagyományosan hol Nagy-Britanniát támogatta (pl. a szuezi válság kapcsán), hol az Egyesült Államokat (pl. a KNK elismerésének megtagadása, vietnami háború). Ha a két patrónus véleménye eltért, kisebb szövetségesük igyekezett „egyenlő közelségben” maradni mindkettőjükhöz. A „készséges szövetséges”, az „Egyesült Államok kisöccse” státusát és az önálló külpolitikai kezdeményezőkészség és cselekvés vele járó korlátozottságát az ötvenes években lényegében a munkáspárti ellenzék is elfogadta. A külpolitikai irányvonallal kapcsolatos — csupán hangsúlykülönbségekkel tarkított — konszenzus csak a Menzies-korszak után, a hatvanas évek második felében kezdett megbomlani, amikor a nemzetközi élet változásai fokozatosan kétségessé tették Ausztrália hagyományos nemzetközi orientációjának alapfeltevéseit. Űj viszony keresése Ázsiával A technika, a kommunikáció rohamos fejlődése összezsugorította a néhány évtizede még biztonságosnak tűnő távolságokat, és a világháborús sokk utáni egy-másfél évtizedben fokozta Ausztrália szorongását Ázsiától, amelynek egyévi népszaporulata többszörösen meghaladja az egész ausztrál lakosság létszámát. Az ausztrál vezetők az ötvenes évek elején is tartottak az újjáéledő japán militarizmustól, amerikai ösztökélésre, kelletlenül írták alá Japánnal a békeszerződést. Keményebb feltételeket akartak szabni a legyőzött országnak, mint az Egyesült Államok, amely előre tekintve, Japánban már legfőbb ázsiai szövetségesét látta. A kormány azonban a fő fenyegetést csakhamar a kommunista veszélyben lelte meg, forrását pedig mindenekelőtt a Kínai Népköztársaságban. A koreai, majd a vietnami háborúban való ausztrál részvételt is (1965-től) a — kínai eredetűnek vélt — „kommunista agresszió” feltartóztatásával, a hirhedt amerikai „dominóelmélettel” indokolták. A vietnami beavatkozás beillett az „előretolt védelem” — szintén amerikai csengésű — koncepciójába, akárcsak a malaysiai katonai jelenlét. Az efféle szerepvállalás hálátlanságáról a politikus ausztrál közvélemény már az évről évre terhesebb vietnami kalandból való kiábrándulás előtt is meggyőződhetett. Nagy nyugtalanságot keltett, hogy az ország 1963—1964-ben konfrontációba bonyolódott — Malaysia és Nyugat-Irián miatt — Indonéziával. Egyre kevésbé tűnt célszerűnek az is, hogy a Nyugattal tartó, de más környezetben fekvő, kis népességű ország nemzetközi fórumokon, aktuális világpolitikai kérdésekben — például a fajüldöző rendszereknek nyújtott támogatás, az izraeli agresszió stb. — folytonosan szembekerüljön az afro- ázsiai országok csoportjával. Erősödött a felismerés, hogy az ázsiai országokkal, a közvetlen szomszédaival való viszonyt Ausztráliának nem a szembenállás, a bizalmatlanság és az idegenkedés, hanem a barátság és az együttműködés szellemében kellene alakítania, ez az országnak elsőrendű érdeke. A probléma abban rejlett, hogy „az Ázsia irányában folytatott amerikai politika nagymértékben megnehezítette Ausztrália számára azt a feladatot, hogy egyidőben jó kapcsolatokat tartson fenn mind Ázsiával, mind pedig az 35
