Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 1. szám - Szirtes I. János: Az NSZK nyugati politikája
mok megkötésére, ugyanakkor a Közös Piac égisze alatt saját érdekeit is hatékonyabban tudja képviselni. A nyugatnémet—amerikai kapcsolatokra egyszerre jellemző az EGK és az USA közötti kompromisszumok keresése és — addig, ameddig a Közös Piac nem válik nagyhatalommá — nyugatnémet részről Amerika leghűségesebb szövetségese szerepének vállalása. A nyugatnémet—amerikai kapcsolatokkal szorosan összefügg Nyugat-Német- ország nyugat-európai politikája, de az utóbbi kiindulópontja és célja más. Nyugateurópai mércével mérve az NSZK kétségtelenül regionális nagyhatalom, hiszen az övé a legerősebb konvencionális fegyverzetű hadsereg, gazdasági helyzete — a nyugati világ- gazdaság problémái ellenére is — szilárdnak mondható, ipari struktúrája perspektivikusan is kedvezően alakul, monetáris tartalékai az USA tartalékainak kétszeresét teszik ki, alap- és ipari kutatásainak volumene és tempója biztosítja helyzetének megtartását. Az NSZK politikai súlyát gazdasági eszközökre építve kívánja növelni, és ez a szándék a nyugatnémet EGK-politikában fejeződik ki a legszemléletesebben. Míg ugyanis az NSZK megalakulásának korszakában az ún. ,,Európa-gondolat” a háború utáni bizonytalanságot volt hivatva megszüntetni, addig a külpolitika koncepcionális és érvelési rendszerének taktikai módosítása után már nem erre van szükség, és így előtérbe kerülhetett a hosszú távú cél. Az NSZK azonban — Franciaországgal és Angliával szemben — nem követelhette magának nyíltan Nyugat-Európa vezetőjének szerepét. W. Brandt pl. megjegyzi: „Talán nem vált eléggé nyilvánvalóvá, hogy saját érdekeink mit követelnek és milyen anakronisztikusnak tartjuk az európai egység kérdésének megközelítését arról az oldalról, hogy a régi nemzetek közül melyiknek van joga a hegemóniára.”21 A hegemónia követelése, sőt felvetése helyett az NSZK joggal bízott gazdasági potenciáljában, amelynek fejlesztését nem bízta az ökonómiai automatizmusra. Az NSZK kétségtelenül a nyugat-európai politikai egyesülés legnagyobb és leglelkesebb támogatója volt és maradt. Az ország vezető körei ugyanis nem elégedtek meg a középhatalmi státussal, sőt a regionális nagyhatalom szerepkörét sem tartják kielégítőnek. Az NSZK háború utáni különleges helyzetét is figyelembe véve, csupán egy út mutatkozott még jelentősebb szerep elnyerésére: olyan nyugat-európai tömb kialakítása, amely világhatalomként léphet a nemzetközi politika küzdőterére. Tekintettel arra, hogy a nyugatnémet tőke ilyen irányú törekvése nemcsak szűkén értelmezett NSZK-érdek, hanem a nemzetközi osztályharc szempontjából is nagy jelentőségű, ez a kérdés nem került le a napirendről, annak ellenére, hogy a nyugati országok vezető körei felismerték a bonni szándékot. Az új tőkés világhatalom megteremtésétől ugyanis az imperializmus a nemzetközi erőviszonyoknak a szocializmusra nézve kedvezőtlen átrendeződését reméli. Az NSZK közös piaci politikai céljainak megvalósítása észrevédenül kezdte át- alakítaniNyugat-Európaerőviszonyait. Mígaz ötvenes években, a német—francia külön- szövetség korszakában Bonn még Párizs junior partnere volt, addig a hetvenes évekre inkább az jellemző, hogy Anglia és Franciaország együttes ereje szükséges az NSZK ellensúlyozására. Ezzel az angol—francia—(nyugatnémet háromszög hagyományos „törvénye” — hogy mindig az volt a vesztes, aki ellen a másik kettő összefogott — kezdte 27
