Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 2. szám - Inotai András: Az amerikai-nyugatnémet "speciális kapcsolatok" új elemei
A második modell az NSZK atlanti szerepét teszi az együttműködés központi kérdésévé. A kétoldalú viszony megerősítését jelentős katonai, gazdasági és politikai problémák indokolják, amelyekkel napjainkban a NATO-nak szembe kell néznie. E nehézségek megoldásában a nyugat-európai országok közül Washington jelenleg csak Bonnra támaszkodhat maradéktalanul. Az elképzelés realitását növeli, hogy több évtizedes hagyományokra tekinthet vissza, amerikai szemszögből pedig vonzóvá teheti, hogy az USA változatlanul fenn tudná tartani katonai és politikai túlsúlyát. Nem lehet azonban figyelmen kívül hagyni, hogy az utóbbi időben jelentős nézeteltérések alakultak ki a két ország között éppen az atlanti szövetséggel kapcsolatban (pl. a szocialista országok vagy a dél-európai fejlemények eltérő megítélése). Ez abból következik, hogy az USA globális hatalom, az NSZK pedig regionális. Bár az USA túlsúlya ma is kimutatható, az NSZK regionális hatalmánál fogva képes bizonyos amerikai törekvések befolyásolására, illetve az ezekkel való szembeszegülésre is. A másodhegedűs szerepének huzamosabb vállalására Bonn aligha bírható rá, de arra sem nagyon — még ha az objektív fejlődés egyre inkább ebbe az irányba mutat is —, hogy a nyugat-európai szomszédai és az USA között nyíltan válasszon. Az NSZK külpolitikájának atlanti jellege a hatvanas években arra épült, hogy a jövőben egyesülő Nyugat-Európa aktívabb szerephez jut majd a világpolitikában. A legutóbbi években az amerikai külpolitika éppen ezt a politikai egységesülést igyekezett minden eszközzel — sikeresen — meggátolni. Ennek ellenére az NSZK mint regionális hatalom nem hajlandó az ajtót bevágni az előtt a lehetőség előtt, hogy Nyugat-Európa valamikor mégiscsak aktívabb világpolitikai szerephez jusson. A fenti két modellben megrajzolt szerep betöltésére az NSZK vagy túl gyenge, vagy túl erős lenne. A harmadik alternatíva a speciális kapcsolatok erősítése mellett a közvetítői szerep meghatározásával véli az előbbi két modell gyengeségeit áthidalni. Eszerint az NSZK amerikai külpolitikában elsősorban európai kérdések megoldásánál működhetne közre, ugyanakkor az már nem felelne meg az amerikai érdekeknek, ha önkéntes hozzájárulást nyújtana a Szovjetunióval vagy a fejlődő országok egészével kapcsolatos problémák tisztázásához (esetleg az amerikaiak „feje felett” vagy legalábbis akaratuk ellenére). A „nemzetközi alkusz szerepe” az NSZK számára a nemzetközi rendszerben olyan helyet határoz meg, amely nem szűkíti le túlságosan cselekvési terét. Egyúttal fenntartja az EGK és az USA közti állandó lavírozás lehetőségét, és mintegy elébe megy egyes nyugatnémet elképzeléseknek is. Csökkenti azokat a veszélyeket, amelyek egy hirtelen meggazdagodott és világméretű fontosságra szert tett ország külpolitikájának kidolgozása során óhatatlanul előadódnak, hiszen az új szerepkörbe való belenövés a közvetítői szerepek vállalása útján valósul meg. Vagyis a folyamat állandó alkalmazkodást igényel, tiltja a különösebb kilengéseket, ugyanakkor ellenőrizhetővé, esetenként előre jelezhe- tővé teszi az önálló nyugatnémet mozgásokat. Az önálló elem fokozatos megerősödése az USA számára azzal az előnnyel is járna, hogy az NSZK egyfajta világpolitikai „parlamenti ellenzékké” válhatna, amely idejekorán visszajelzi az amerikai külpolitika téves lépéseit és értékeléseit, sürgetve a hibás döntések gyors korrekcióját. 39
