Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 2. szám - Inotai András: Az amerikai-nyugatnémet "speciális kapcsolatok" új elemei
zethetne, hogy a németek a márkával igyekeznek pótolni azt, amit Sztálingrádnál nem értek el.14 Multilaterális keretben a sajátos érdekek jobban leplezhetők. (A tények azonban egyértelműen mutatják a nyugatnémet banktőke megerősödését. A Deutsche Bank 1976-ban a legnagyobb nem amerikai bankká vált, és erejére jellemző, hogy világviszonylatban is csak három amerikai bank előzte meg.) Az együttműködés és konfrontáció sajátos területe a nyugatnémet olajipar. Ez az 1973. évi olajár-robbanásig szinte teljesen a külföldi vállalatok kezén volt. Bár a nyugatnémet ipar függőségét a tőkés gazdasági fejlődés viszonylag nyugodt éveiben, továbbá az USA-nak egészében véve tetsző nyugatnémet politikai vezetés mellett nem érezhették az amerikai olajcégek, 1973 után nyilvánvalóvá vált, hogy az NSZK talán kevésbé függ az arab olajtól, mint az importolajat továbbfeldolgozó és -szállító transznacionális cégektől. Ugyanis az olaj beszerzési forrásai megfelelő relációs politikával viszonylag kockázatmentesen szétteríthetők több ország között, ahogy erre sor is került. Nyugat-Európá- ban az amerikai olajvállalatok részvételi aránya az olajfinomításban azNSZK-ban az egyik egmagasabb (38%). De az angol és a holland multinacionális olajvállalatokkal együtt a nyugatnémet olajipar 90%-a volt 1973 végén idegen kézben. Érthető tehát az NSZK tö- törekvése az olajfinomítás és -elosztás nagyobb részének állami (nyugatnémet) ellenőrzésére. E célból jött létre a VEBA, amely rövid idő alatt a legnagyobb nyugatnémet vállalattá nőtte ki magát, és 1975—1976-ban már a legnagyobb nyersolajfinomító kapacitással rendelkezett. Ez az utána következő öt multinacionális cég, az Esso, a BP, a Shell, a Mobil Oil és a Texaco együttes finomítókapacitásának azonban még így is nem egészen egyharmadát tette ki. A változások ellenére a nyugatnémet olajellátás multinacionális ellenőrzése a következő évek gazdasági konfliktusai közepette az Egyesült Államok ütőkártyájává válhat, amennyiben az NSZK az amerikai érdekekkel ellentétes törekvéseket juttatna kifejezésre. Részben az energiafüggőség ismertetett oldala, részben a modern technológia továbbfejlesztése és az exportüzletek csábítása magyarázza a nyugatnémet nukleáris ipar gyors ütemű fejlesztését. A nyugatnémet atomipar döntően amerikai technológiai hozzájárulással, amerikai hasadóanyagokkal épült ki. A fejlődés adott pontján azonban egyes nyugatnémet cégek nem újították meg szerződésüket az amerikai vállalatokkal. A Siemens—Westinghouse kooperáció félbeszakadt, az AEG amerikai ellenőrzését (General Electric) pedig a Siemens—AEG fúzió kérdőjelezte meg. A nagyszabású állami szubvenciók 10 év alatt világméretekben is ütőképes nyugatnémet atomipart teremtettek. Ennek lenne feladata az olajfüggőség formájában jelentkező energiafüggőség mérséklése. Ugyanakkor célja az amerikai versenytársak pozícióinak gyengítése a világgazdaság egyik legdinamikusabbnak ígérkező árupiacán. 1975-ben az NSZK lett a világ vezető nukleáristechnológia-exportőre, de az atom- sorompc-szerződéshez nem csatlakozott Brazíliával kötött 12 milliárd márkás üzlet rövid idő alatt az amerikai atomlobby és politikai vezetés kereszttüzébe került. Carter morális köntösbe bújtatott kampánya nyers amerikai gazdasági érdekeket palástolt, és a különböző okok miatt versenyképességét féltő amerikai atomipar aggodalmát fejezte ki. Az 35
