Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 2. szám - Inotai András: Az amerikai-nyugatnémet "speciális kapcsolatok" új elemei
töltötte le az amerikai kormányzatot. Azon túl, hogy az amerikai vezető szerep kívánatos mértékének visszaállításában egyre kevésbé lehetett támaszkodni a lemaradó tőkés országokra, az ezekben bekövetkezett, nem az amerikai elképzeléseknek megfelelő belpolitikai fejlemények feltartóztatása érdekében ráadásul fokozottan kellett szót érteni azokkal a tőkés országokkal, amelyek az elmúlt időszakban egyre nagyobb sikerrel rivalizáltak bizonyos amerikai törekvésekkel. E folyamatot a tőkés világgazdaság elhúzódó válsága, a hetvenes években megjelent új problémák (energiakérdés, környezetvédelem, az ún. Észak—Dél párbeszéd, továbbá a kelet—nyugati kapcsolatok fejlődése) felgyorsították és szaporították mind az együttműködés, mind a konfrontáció elemeit. Aligha véletlen, hogy ebben — az Egyesült Államok által részben tudatosan előidézett — helyzetben, amelynek azonban saját dinamikája, önmozgása túlvitte a folyamatot az USA által kívánatosnak tartott ponton, fogalmazódik meg a tőkés országok közti együttműködés szükségessége, mégpedig két síkon is. Az egyik sík a hagyományos atlantizmuson túllépő trilaterali^mus, a másik a tőkés gazdaság megélénkitésére kidolgozott ún. „lokomotív-funkció”. Az elsőnek az USA, Japán, valamint Nyugat-Európa a három szereplője. Az USA nyugateurópai regionális politikája a trilateralizmusra épül fel, a kétoldalú amerikai—nyugatnémet viszonyt is ennek akarja alárendelni, amelyet azonban sajátos súlyánál fogva megkülönböztetett figyelemben részesít. A második együttműködési szinten az amerikai elgondolás szerint az USA, Japán és az NSZK mint a tőkés világ három vezető gazdasági hatalma összehangolt konjunktúraélénkítő politikával húzzák ki a tőkés világgazdaságot a visszaesés, stagnálás, majd az igen lassú és törékeny növekedés folyamatából. Mindkét síkon az USA speciális szerepet szán az NSZK-nak. Nem véletlen, hogy az USA és az NSZK közti kapcsolatok természete és még inkább jövője a hetvenes évek legelejétől igen élénken foglalkoztatja a kutatókat, legyenek azok politikusok, történészek vagy közgazdászok. Míg azonban az amerikai kutatások az NSZK-nak szánt szerep eljátszásának feltételeire, a változó körülményekre, a kapcsolatok fejlődési (dinamikus) sajátosságaira keresnek választ, a nyugatnémet vélemények csak vontatottan, töredékesen fogalmazódnak meg, és többnyire nem a mai helyzet megváltozott feltételeiből, hanem az elmúlt évtizedek amerikai—nyugatnémet kapcsolatának természetéből táplálkoznak. A „speciális viszony” természete A jelenlegi problémák megértéséhez, az együttműködés és szembenállás tényezőinek bemutatásához jó alapot szolgáltatnak az utóbbi kutatások. Ezek jelentős része — valószínűleg azért, mert a múltat elemzi — az NSZK vazallusi szerepét hangsúlyozza. Schwarz szerint az NSZK szerepét a nyugati szövetségi rendszerben az Egyesült Államoknak való alárendeltség, továbbá a Nyugat-Európán belüli csoportidentitás (EGK-integráció) jellemzi. Kiemeli, hogy az NSZK függetlensége rendkívül korlátozott, az ország minden alapvető kérdésben az USA-tól függ.1 Lényegében hasonló eredményre jut Knapp is. 22
