Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 1. szám - Köpeczi Béla: Az európai kultúrális együttműködés történelmi tanulságairól
ritást is. A nemzetkö2Íség elsősorban a tudományban tör utat magának, és olyan művészeti ágakban, mint a képzőművészetek vagy a zene. Az irodalom és általában a nyelvhez kötött művészetek legfeljebb a fordítási tevékenység megélénkülése segítségével jutnak közelebb egymáshoz. Ez a fordítási tevékenység azonban csak a nagy nemzetek kultúrájának kedvez, a kisebb népek irodalma — egyes kivételektől eltekintve — szűk körben terjed. Mégis, a kultúrában az elkülönülés folyamata érvényesül erőteljesebben gazdasági, politikai és nyelvi okokból egyaránt. A kapitalizmus, bár világrendszerré vált, nemzeti alapon szervezkedett, először a nemzeti piacot akarta megteremteni, s nemzetközi téren is állandó ellentmondás alakult ki a kapitalizmus általános és sajátos érdekei között. így Európában súlyos konfrontációkra került sor a német, az orosz, a francia és az angol imperializmus között. A kultúra képviselői részt vettek ezekben az ideológiailag is alátámasztott küzdelmekben, s kevesen voltak azok, akik a humanista eszmények alapján szembefordultak az imperializmussal és a kulturális nacionalizmussal. Az első világháborúban Gerhardt Hauptmann, Thomas Mann vagy Charles Péguy és Apollinaire a német vagy a francia imperializmus oldalán álltak, mégha azzal a tisztességes meggyőződéssel is, hogy mindenütt saját népük érdekeit védik. Kevesen voltak olyanok, mint Romain Rolland, aki a zűrzavar fölé akart emelkedni, és a kultúra nevében hirdette meg a maga aktív pacifista programját, és még kevesebben olyanok, mint Gorkij vagy Henri Barbusse, akik a szocializmus nemzetköziségét hirdették a kultúrában is. Ez a próba megismétlődött a második világháborúban is. A kultúra embereinek többsége az antifasiszta táborban harcolt, mégsem kevés azoknak a száma, akik a német vagy az olasz fasizmust támogatták, M. Heideggertől Ernst Jüngerig, Marinettitől d’Annunzióig és Papimig, hogy olyan különcökről ne is szóljunk, mint Ezra Pound. Bár a fasizmussal szembeni ellenállásban is sok helyütt alapvető volt a nemzeti elem — elég ha csak a francia példára utalok —, a frontok mégsem csak a fasizmus és az antifasizmus között húzódtak, hanem a szocializmus és a kapitalizmus között is. Az európai kultúra művelői között tehát találunk példát mind a haladó, mind a konzervatív politikai állásfoglalásra, s amikor erre felhívjuk a figyelmet, nem állítjuk azt, hogy a konzervatív irányzatok nem képesek értékeket létrehozni a tudományban és művészetekben. A legszélsőségesebb példaként hadd említsem meg azoknak a természet- tudósoknak az esetét, akik jó lelkiismerettel támogatták Hitler hadigépezetét. A fasizmus igenlésével nemcsak a politikusok írásaiban és beszédeiben találkozhattunk, hanem azokban a történelmi és egyéb tárgyú regényekben, filmekben vagy drámákban is, amelyeket Németországban és Olaszországban ebben az időben létrehoztak. A kultúrát tehát nem vizsgálhatjuk a társadalmi, politikai folyamatoktól elszakítva. A kultúra társadalmi hatása csak úgy tárható fel, ha együtt vizsgáljuk az osztályharccal, megnyilvánulási formáival, azokkal a társadalmi, politikai folyamatokkal, amelyek az elmúlt évszázadokban zajlottak le Európában. Romain Rolland az első világháború után meg akarta szervezni az ún. szabad emberek internacionáléját, azaz az értelmiség valamilyen nemzetközi szervezetét, amelynek az lett volna a célja, hogy a nemzetek közötti együttműködést segítse. Bármilyen tekin12
