Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1977 (4. évfolyam)
1977 / 4. szám - SZEMLE - Kiss J. László: RIO-jelentés a Római Klubnak: „A növekedés határai”-tól az „új nemzetközi rendszerig”
A szociáldemokrata társadalompolitika nyomai másutt is felbukkannak. Tinbergen mind a tőkés piacgazdaságokat, mind a szocialista tervgazdaságokat „növekedési fetisizmussal” vádolja, jóllehet elismeri, hogy az egyoldalú növekedési szemlélet, a túlzott fogyasztás, a hamis szükségletek és a mesterséges kereslet fenntartása, az erőforrások pazarlása a tőkés társadalom jellemzője. Nem Tinbergen az első, aki a jólét mérésére a tisztán mennyiségi, „környezetellenes” társadalmi össztermék fogalma helyett olyan új szociális mutatók kialakítását követeli, amelyek a szociális igények kielégítésére, a termékek elosztására s az élet minőségére is utalnak. Hasonlóképp bírálja Tinbergen a növekedési ráta egyoldalú szemléletét, hangsúlyozva, hogy a tényleges fejlődés a növekedési ráta szerkezetétől, elosztási módjától függ. A fejlesztés hatékonysága érdekében Tinbergen azt javasolja, hogy a „gazdag” nemzetek a mennyiségi növekedés helyett az „összjólét” megteremtésének célját kövessék. Ennek érdekében a tőkés profit fogalmát a „társadalmi rentabilitásra”, az erőforrások ésszerű felhasználására utaló fogalommal helyettesíti. Ám ennek a követelménynek a megvalósítása a tőkés piacgazdaságok radikális átalakítása nélkül nem képzelhető el. Ezt igazolja számos szociáldemokrata vezetésű nyugat-európai országban a tőke hatalmának visszaszorítására tett társadalompolitikai reformok korlátozott eredménye. Tinbergen a fejlesztési stratégiákon kívül az új, nemzetközi intézményekben látja a tervezett változás fő hajtóerejét. A meglevő nemzetközi intézmények átalakításának és az új nemzetközi intézmények létrehozásának szükségességéhez nem fér kétség. Elég emlékeztetni arra, hogy a második világháború után amerikai vezetéssel a tőkés világ szinte a „harmadik világ” teljes kizárásával alakíthatta ki nemzetközi intézményeit saját problémáinak megoldására és a tőkés társadalmi status quo nemzetközi biztosítására. Időközben a nemzetközi erőviszonyok alapvetően megváltoztak a szocialista és a fejlődő világ javára, s többek között az ENSZ-ben is megnövekedett a „harmadik világ ’’súlya. Tinbergen új típusú, a változásokat elősegítő nemzetközi intézmények létrehozását követeli, amelyek a hatékonyság, a politikai érvényesíthetőség és a beleszólás kritériumainak egyaránt megfelelnek, és amelyekre a „gazdag” országoknak az esélyek globális kiegyenlítése érdekében az erőforrásaik egy részét át kell ruházni. A RIO-jelentés számos javaslatot tesz arra, hogy az új intézmények ne merevedjenek meg és hatalmi pozíciójukat ne használhassák fel a már nem indokolt további fennmaradásuk érdekében. Az intézményeket ezért meghatározott időre hozzák létre, időszakosan megvizsgálják, hogy eredeti céljaiknak megfelelnek-e, nem fejlesztettek-e ki a hatékonyságot csökkentő funkciókat. A megmerevedés megakadályozására már az intézmények létrejöttekor „önromboló” mechanizmusokat kell az adott struktúrákba beépíteni.7 Az új típusú nemzetközi intézmények ugyanakkor nem a szuverenitás tisztán területi értelmezése alapján működnek, hanem inkább az ökológiai, fejlesztési problémák megoldására alkalmasabbnak tartott funkcionális szuverenitás alapján. Tinbergen szerint a funkcionális szuverenitás minden anyagi és nem anyagi erőforrás internacionalizálódását és szocializálódását fogalmazza meg, valamint a nemzeti és nemzetközi bíráskodás összekapcsolását jelenti ugyanazon a felségterületen.8 A fejlődő országoknak a jelenlegi „hatalmi struktúra” megváltoztatása érdekében a tervezett változás más eszközeit is igénybe kell venniük. A RIO-jelentés szerint ezek az eszközök a nemzeti erőforrások és a külföldi beruházások közvetlen ellenőrzése a „harmadik világban”, a "ejlődő országok közötti új koalíciók kialakítása, a „kollektív önsegély” keretében új értelmiségi réteg és önálló tájékoztatási politika létrehozása. Tinbergen helyesen mutat rá, hogy a tőkés kormányok a változtatások elmaradásának indokául gyakran hivatkoznak országuk közvéleményére, jóllehet a közvélemény nem sui generis jelenség, hanem nagymértékben a kormánypolitika eredménye. A nemzetközi tájékoztatási rendszerben erősen oligopolista, tőkés irányítású piacon árulják az információkat, amelyek inkább a fennálló tőkés mechanizmusok megszilárdítását, semmint megváltoztatását szolgálják. Tinbergen számára az „új nemzetközi rendszer” a fejlődő világ önálló információs kapacitásainak a megteremtését is jelenti. Az „új nemzetközi rendszer” létrehozásának szükségszerűen jogi vonatkozásai is vannak. 97
