Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1977 (4. évfolyam)
1977 / 4. szám - SZEMLE - Kiss J. László: RIO-jelentés a Római Klubnak: „A növekedés határai”-tól az „új nemzetközi rendszerig”
ségéből” az „új nemzetközi rendszerhez” vezet, arra egyrészt a RIO-jelentés felépítése, de még- inkább a vizsgálat alapkategóriái adnak választ. A RIO-jelentés négy fő fejezetből áll. Az első rész az „Új nemzetközi rendszer szükség- szerűsége és a fő problématerületek” címen az alapprobléma nagyságrendjét és komplexitását mutatja be. A második rész „Az új nemzetközi rendszer struktúrája, a tervezett változás folyamatának megindítása és irányítása” címet viseli, és főleg azt vizsgálja, hogy milyen fejlesztési stratégiákkal kell és lehet a globális változás folyamatát szervezetten megindítani és a „kívánt” irányba terelni. A harmadik rész a következő tíz területre vonatkozó konkrét akciójavaslatokat tartalmazza: a nemzetközi pénzügyi rendszer, a jövedelem újraelosztása és a fejlesztés finanszírozása, az élelmiszer-termelés és -elosztás, az iparosítás, a kereskedelem és a nemzetközi munka- megosztás, az energia, az ércek és ásványok, a tudományos kutatás és a technológiai fejlődés, a transznacionális vállalatok, az emberi környezet, a leszerelés és végül a tengerek igazgatása. A javaslatokat fontosságuk szerint rangsorolják közép- és hosszú távon, majd a további megvitatás céljából három „csomagban” csoportosítják. A negyedik rész a „technikai jelentések”, a felsorolt tíz területnek megfelelően a további vitákhoz nyújt bizonyító anyagot. Az alapkategóriák közül mindenekelőtt a „társadalmi rendszer”, a „nemzetközi rendszer”, valamint a „hatalmi struktúra” fogalmai igényelnek magyarázatot. A jelentés szerzői a „társadalmi rendszeren” mindazokat az intézményeket értik, amelyek együttesen társadalmat alkotnak és a társadalom céljainak megvalósítására szolgáló eszközöket ellenőrzik. A szerzők itt nem csupán a formális intézményekre gondolnak, hanem minden olyan informális képződményre is — például a spontán módon létrejövő akcióközösségekre —, amelyek céljuk elérése után meg is szűnhetnek. Ezzel összhangban a jelentés a „nemzetközi rendszert” úgy határozza meg, mint minden formális és informális intézmény és kapcsolat összességét, amely különböző államokban élő személyeket köt össze egymással.3 Mivel a „nemzetközi rendszer” lényegileg a nemzeti és a nemzetközi társadalom „felépítményeinek” részét alkotó intézmények összességére korlátozódik, aligha meglepő, hogy a jelentés szerzői a világgazdaságban és a nemzetek közötti kapcsolatokban meglevő jelenlegi válságot a nemzetközi intézményi struktúrák és mechanizmusok válságával azonosítják. Habár a szerzők maguk is elismerik, hogy az „egyenlőtlenségek” okai a nemzeti és nemzetközi társadalmi és gazdasági struktúrákban gyökereznek, mégis úgy vélik, hogy a „nemzetközi rendszer” megváltoztatása megoldható a nemzetközi intézmények reformjával és az új, a változást katalizáló nemzetközi intézmények létrehozásával. A jelentés koncepciója szerint a fő cél nem a visszamenőleges kártérítés a fejlődő világ számára, nem a „gazdag” nemzeteknek a múltban létrehozott jövedelmének és jólétének újraelosztása, nem a részleges kedvezmények alamizsnája, vagy a jövedelmek egyenlősége, hanem az „új nemzetközi rendszer” által biztosított esélyegyenlőség a jövendő, globális növekedésben való részsesedésre. A világ „szegény” és „gazdag” részei közötti egyenlőtlen viszony megszüntetése a „nemzetközi rendszer” reformjának az útján egyidejűleg a „hatalmi struktúrának” a fejlődő országok javára történő megváltoztatását jelenti.4 A „hatalmi struktúra” fogalma azonban nem helyettesítheti a két világrendszer közötti erőviszonyok marxista fogalmát, hasonlóképp nem töltheti be szerepét a „nemzetközi rendszer” meghatározott társadalmi osztálytartalomtól kilúgozott fogalma. A nemzetközi változások szükségessége ugyanakkor a szerzők számára fölveti a nemzeti társadalmi és gazdasági struktúrák megváltoztatásának kérdését. A változás stratégiája a nyugat-európai szociáldemokrácia reformista társadalompolitikájának nyomait viseli magán. A szociálreformista gyakorlat szerint Tinbergen azt hangsúlyozza, hogy a „szegény” nemzetekből kialakuló „szakszervezeteknek” a „gazdag” nemzetekkel folytatott kollektív tárgyalásain — „ésszerű követelések alapján” — „új megállapodást” kell kialkudniuk. A RIO-jelentés szociáldemokrata ihletésű értéktartalma még világosabban tűnik elő az alapcélokban, amelyek az ember jogait hármas státusában — mint polgár, mint termelő és mint fogyasztó — fogalmazzák meg. Az „igazságosság”, a „szabadság”, a „demokrácia és beleszólás”, a „kulturális sokféleség” és a „környezet épsége” kifejezések sem nélkülözik a kapcsolatot a szociáldemokrata 95
