Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1977 (4. évfolyam)
1977 / 4. szám - SZEMLE - Sólyom Sz. Ferenc: A demokratikus erők egységfrontja megalakításának néhány kérdése Japánban
Az egységfront kérdése 1945-ig A Japán Kommunista Párt, amely a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat követő forradalmi fellendülés időszakában, annak hatására, 1922. július 15-én alakult meg, több mint 23 évig illegalitásban működött, és csak 1945-ben, a japán militarizmus veresége után kezdhette meg legális tevékenységét. A párt megalakítását objektíve az tette szükségessé, hogy az 1920-ban alakult Szocialista Liga, amelynek a kommunisták is tagjai voltak, ideológiai sokszínűsége miatt nem tudta a forradalmi élcsapat szerepét betölteni. A forradalmi erők egységének megteremtésében nagy szerepet játszott a Komintern felhívására 1922 januárjában és februárjában megtartott Távol-Kelet Népeinek Kongresszusa, amelyen jelen volt a japán munkásosztály két kiemelkedő alakja, Katajama Szén és Tokuda Kjuicsi is, és amely az egységes forradalmi párt létrehozását sürgette. A kongresszusnak és a jelenlevő kommunistáknak nagy szerepük volt abban, hogy a Japánban működő kisebb-nagyobb kommunista csoportokból megalakulhatott a Japán Kommunista Párt, amely csatlakozott a Kominternhez. A nemzetközi és a japán kommunista mozgalom egysége, a nemzetközi kommunista mozgalomnak a japán kommunisták számára nyújtott segítsége később is gyümölcsöző volt. A JKP hosszú időn keresztül — több okból— nem tudta kidolgozni programját, így a Komintern 1927-es és 1932-es téziseivel nyújtott segítséget a pártnak.1 A tézisek kidolgozásában aktívan részt vettek a JKP külföldön, illetve szabadlábon levő vezetői is (Katajama, Tokuda, Vatanabe, majd Noszaka és Jamamoto). Az 1932-es tézisek, amelyek 1945-ig ténylegesen a párt programjának szerepét töltötték be, a szektás politika leküzdését és vezető, tömegpárt létrehozását sürgették. A Komintern útmutatásai hatással voltak a JKP szövetségi politikájának alakulására is. Miután sikerült legyőzni a párt vezetésében meglévő jobb- és „baloldali” opportunizmust, a JKP lett az ország egyetlen olyan pártja, amely nyíltan szembeszállt a japán imperializmus reakciós belpolitikájával és háborús, hódító külpolitikájával. Jóllehet a párt illegalitásban volt és erejét nagyban gyengítette az állandó terror és üldözés, a JKP igyekezett megtalálni azokat a legális formákat, amelyek biztosították számára a tömegekkel való kapcsolatot. A harmincas években, amikor nemzetközi méretekben csak a kommunisták értékelték helyesen az új, a fasizmus térhódítása következtében kialakult helyzetet, Japánban a kommunisták elsőként javasolták az antifasiszta háborúellenes egységfront létrehozását.2 Amikor a Komintern VII. kongresszusa felhívta a kommunisták figyelmét a népfront létrehozásának szükségességére, a JKP olyan politikai jelszóval lépett fel, amely valóban visszhangra talált a tömegek körében. Az általános és titkos választás útján ösz- szehívandó alkotmányozó gyűlés jelszava azonban nem vált politikai realitássá, mozgósító jelszóvá. A japán szocialisták, akik a japán szocialista mozgalom létrejöttétől kezdve sohasem tudtak sem politikai-ideológiai, sem szervezeti egységet kialakítani, elutasítottak mindennemű együttműködést a kommunistákkal. A kommunisták javaslatai elutasításban részesültek a szocialisták vezetése alatt működő szakszervezetek és parasztszövetségek
