Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1977 (4. évfolyam)

1977 / 1. szám - Valki László: A „hatalmi egyensúly” elméletéről

vétségét hoznak létre, sőt ha kell, akár a preventív háború eszközéhez nyúlnak, és eközben a hatalmi egyensúly megbomlásából származó rendkívüli veszélyekről beszélnek.

A valóságban természetesen nem ilyen triviális egyszerűséggel alakulnak az események. Hogy az államon belül végbemenő folyamatok mennyiben hatnak ki az érintett állam nemzetközi helyzetéről alkotott képre, és hogy az uralmon levő csoportok milyen megoldási lehetőségeket látnak maguk előtt érdekeik e területen történő kielégítésére, nyilván sokkal bonyolultabb kérdés, mind a konkrét történelmi helyzeteket, mind pedig a hosszú távú fejlődési tendenciákat tekintve. Ezek elemzésében itt nem bocsátkozhatunk bele. Csupán arra akartunk utalni, hogy a hatalmi egyensúly hívei éppen a legfontosabbat, az objektív társadalmi-gazdasági viszonyok és folyamatok elemzését mellőzik, és egy felszíni jelenséget tüntetnek fel az államok közötti összeütközések alapvető okaként. Éppen ezért kérdésfelvetésük egy-egy konkrét szituáció elemzése kapcsán is helytelen. Nem az vizsgálandó, hogy egy adott időpontban megbomlott-e és milyen mértékben bomlott meg az egyensúly, hanem az, hogy milyen konkrét okok következtében és kinek a javára ment végbe ez a folyamat. Nem mindegy ugyanis, hogy azért leng ki a mérleg mutatója, mert valamely állam kedvezőbb szövetségi rendszert hozott létre, vagy azért, mert az országban lezajlott társadalmi forradalom magasabb rendű termelési módot hozott létre. Nem mindegy, hogy azért változott a serpenyők helyzete, mert egy állam nagyszabású fegyverkezési programba kezdett, vagy azért, mert felgyorsult technikai haladása révén egyre nagyobb arányban részesedik a világkereskedelemben. Nem közömbös, hogy kikkel lép szövetségre az állam: az adott korszakban haladónak nevezhető államokkal, vagy azokkal, amelyek egy történelmileg meghaladott politikai rendszert szeretnének konzerválni. Nem mindegy tehát a változások iránya, nem mindegy, hogy ki kerül kedvezőbb helyzetbe, és hogy e változások mögött milyen osztályerők állnak.33

Ettőlfügg ugyanis, hogy melyek a hatalmi egyensúly megbomlásának a következményei. Mint láttuk, az általunk ismertetett elmélet hívei csak két következményt ismernek: a „fenyegetett” államok ellenkoalíciót alakítanak ki, és háborút kezdenek az erőfölényben került államokkal szemben. Erre állítólag mindig szükség van, mivel azok, akik javukra változtatták meg a helyzetet, feltétlenül hegemonisztikus törekvésekkel lépnek fel. A valóságban a következmények ettől eltérőek is lehetnek. Egyáltalán nem tekinthető törvény- szerűnek, hogy a kedvezőbb helyzetbe került államok feltétlenül a többiek politikai, gazdasági vagy katonai alávetésére készülnének. A történelem számos példát ismer, amikor az ilyen államok céljai és cselekedetei mást mutattak. A valóságban az államok nem akkor vagy azért kezdenek hódító álmokat kergetni, amikor észreveszik, hogy szövetségeseikkel együtt a saját előnyükre módosították a hatalmi egyensúlyt. Éppen fordítva: osztályjellegük, konkrét politikai berendezkedésük, a hatalmon levő csoportok célkitűzései stb. által meghatározottan hódító, vagy nem hódító, haladó, vagy nem haladó, együttműködési készségről, vagy annak hiányáról tanúskodó külpolitikát folytatnak, és ennek megfelelően vagy arra törekszenek, hogy megbontsák az adott hatalmi egyensúlyt, vagy nem.

Az elmélet tehát felcseréli egymással az okot és az okozatot, és a nemzetközi kapcsolatok rendkívül összetett, bonyolult fejlődését, változásait egyetlen tényező alapján pró50