Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1977 (4. évfolyam)
1977 / 3. szám - KÖNYVEKRŐL - Jürgen Schuster: Parlamenti rendszer az NSZK-ban
elveti a parlamentet mint uralmának eszközét, és nyílt terrorista diktatúrához folyamodik. Az opportunizmus legszemléletesebb következményei: a hadikölcsönök megszavazása 1914-ben, amely az első világháborúhoz vezetett, majd a KPD általános sztrájkkal kapcsolatos javaslatának elutasítása 1930. január 30-án, Hitler kancellárrá történt kinevezése napján. Az elutasítás indoklása jellegzetes: a kinevezés alkotmányosan történt. így meg sem kísérelték azt, ami egy év múlva Francia- országban sikerült: ott az általános sztrájk megakadályozta a fasiszta hatalomátvételt. A második fejezet fő témái a bonni parlamentarizmus kialakulása és fejlődése, az új alkotmány kidolgozása, a Szövetségi Parlament (Bundestag) létrehozása a nyugatnémet imperializmus restaurációja idején, az állammonopolista kapitalizmus feltételei között. A szerző emlékeztet rá, hogy a nyugatnémet alkotmányt még polgári demokratikus mércével mérve sem demokratikusan választott testület dolgozta ki, hanem a tartományi parlamentek elnökei. Az alkotmány megvitatása és elfogadása pedig a Parlamenti Tanács elnevezésű szerv keretében történt, amelynek 65 tagját nem országosan és nem az alkotmány jóváhagyására felhatalmazva választották, hanem a tartományi parlamentek delegálták. Végül pedig e delegátusok munkáját a nyugati megszálló hatalmak hagyták jóvá. A 65 delegátus között mindössze két kommunista képviselő volt, akik nem ellensúlyozhatták a burzsoázia érdekeit képviselő többséget. Az alkotmány kiemelkedő szerepet juttat a pártoknak mint a politikai rendszer szükséges elemeinek. A pártok funkciója a rendszer stabilizálása. Ez határozza meg az ellenzék jellegét is, amelynek „azt a szerepet szánták, hogy a kormány ellenfelének látványos mutatványait produkálja, és ezzel messzemenően felfogja a lakosság elégedetlenségét az imperialista hatalommal szemben”. (64. 1.) Az alkotmány a monopolkapitalizmus érdekeinek biztosítása céljából kimondja: „alkotmányellenesek azok a pártok, amelyek céljaik vagy híveik magatartása alapján arra törekszenek, hogy a szabad, demokratikus, alkotmányos rendet károsítsák vagy megszüntessék; vagy az NSZK létét veszélyeztessék”. A szerző rámutat: az osztályharc minden eddigi tapasztalata azt bizonyítja, hogy a burzsoázia az ilyen jogi kikötéseket mindig a demokratikus erők és szervezeteik ellen használja fel. Ez a paragrafus a többpártrendszerre támaszkodó parlament fegyelmezését segíti elő azzal, hogy a pártokat fegyelmezi. Részben ebből fakad a „frakciókényszer” — a képviselők nem szavazhatnak következmények nélkül saját pártjuk álláspontja ellen —, vagyis a képviselők személy szerinti fegyelmezése is. Ennek a paragrafusnak alapján kezdte meg a Szövetségi Alkotmánybíróság 1951-ben a KPD betiltását célzó eljárását. Ettől kezdve minden lehetséges módon nehezítették a KPD parlamenti frakciójának tevékenységét, megvonták a kommunista képviselők javaslattevő jogát, majd kizárták őket a parlamenti bizottságok tevékenységéből, ahol az érdemi viták folynak. Ezzel a burzsoázia érdekeinek megfelelően elérték, hogy a lakosság valóságos érdekeiről ne folyjék parlamenti vita. Az Alkotmánybíróság 1956-ban hozta meg ítéletét: a KPD-t betiltották és eltávolították a parlamentből. A parlament összetételének további módosulását okozta az opportunizmus kiteljesedése, a demokratikus erők visszaszorításának folyamata az SPD-ben, amely 1959-ben, a bad- godesbergi kongresszussal érte el csúcspontját. Az itt elfogadott program szerint a parlamentben „a kormánynak és az ellenzéknek feladata különböző ugyan, de egyenrangúak, és mindkettő felelősséget visel az államért”. Igen tanulságos a weimari és a bonni alkotmány egyes fontos előírásainak összehasonlítása. A törvényalkotók átvették a weimari alkotmányból a képviselők „szabad mandátumának” elvét, amely szerint a képviselők nem felelősek választóiknak, nem hívhatók vissza. A képviselők tehát — legalábbis a következő választás időpontjáig — függetlenek a választóiktól, ugyanakkor az alkotmányban nem rögzített, de a gyakorlatban létező „frakciókényszer” kötelezi őket pártjuk álláspontjának támogatására, ez pedig tulajdonképpen ellentétes a „szabad mandátum” elvével. (1972-ben a „szabad mandátum” tette lehetővé, hogy az ellenzéknek ^megvásároljanak több szociáldemokrata és szabad demokrata képviselőt, ami 130
