Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1977 (4. évfolyam)

1977 / 1. szám - Békés Rezső: Belgrád előtt

lránytűnek, kőtelező erkölcsi és politikai normának tekintve a Záróokmányt. E tekintetben különösen alá kell húzni azt a tényt, amiről egyesek — talán nem is véletlenül — hajlandók „megfeledkezni”, hogy a Záróokmány „kosarai”, részei, fejezetei, tételei, ajánlásai egységes, összefüggő, csak együttesen értelmezhető egészet képeznek. Tehát a Záróokmányt a maga egészében és minden részletében, minden aláírónak végre kell hajtania, mégpedig jóhiszeműen, jóindulattal, a legjobb tudása szerint.

A Záróokmány „kosarai” között nem szükséges és nem is célszerű elméleti alapokon valamiféle fontossági sorrendet felállítani. Az azonban nyilvánvaló — a helsinki tanácskozássorozat közmegegyezésen alapuló elnevezése is jelzi —, hogy a résztvevők a biztonságnak és az együttműködésnek adnak alapvető prioritást. Ebből már logikusan következik, hogy kiemelkedő jelentőségűnek tartjuk a Záróokmányban az államok kölcsönös kapcsolatait vezérlő elvek megfogalmazását. Ez a tíz alapelv számos, rendkívüli fontosságú, ha úgy tetszik: nemzetközi jogi meghatározást tartalmaz, eligazítást ad korunk bonyolult nemzetközi viszonyaiban, olyan általános államközi magatartási szabályokat állít fel, melyekhez a jövőben minden aláírónak mérnie kell másokra kiható lépéseit vagy elhatározásán. Igaz ugyan, hogy ezek a vezérlő elvek — helyenként expressis verbis — az Egyesült Nemzetek Szervezete Alapokmányának főbb tételeit is magukba foglalják, s minden tekintetben összhangban vannak a Charta céljaival és elveivel. Ugyanakkor megfogalmazásaik mélyén ott található az európai államoknak és népeiknek az ENSZ Alapokmány megalkotása óta eltelt több mint három évtized alatt szerzett sok történelmi tapasztalata. Olyan tapasztalatok ezek, amelyekért az európai népek — különösen a hidegháború korszakában — magas árat fizettek.

Mindenképpen indokolt tehát, hogy az államok kölcsönös kapcsolatait vezérlő elvek szerves részévé váljanak minél több államközi szerződésnek, európai megállapodásnak, minél teljesebben és mélyebben gyökeret verjenek az európai kapcsolatokban és az itt élő emberek tudatában.

III.

Sok szó esik Helsinki óta s különösen most, Belgrád előtt az úgynevezett bizalomerősítő intézkedésekről is, amelyeket a Záróokmány irányzott elő, s amelyek máris élő gyakorlattá váltak kontinensünkön. (Arra, hogy a kezdetben kissé különösen hangzó terminus technicus: bizalomerősítő intézkedések mennyire átment már a nemzetközi kapcsolatok és a politológia, sőt a nemzetközi jog művelőinek mindennapos szókincsébe, számos példát hozhatnánk fel. De talán mindennél jellemzőbb, hogy nemzetközi tárcsásokon ma már ugyanolyan könnyedén használják a CBM — „Confidence Building Measures” — rövidítést, mint ahogy évekkel ezelőtt megtanultuk a SALT-ot.)

A bizalomerősítő intézkedések, természetesen — általánosságban szólva — főként az európai és a nemzetközi légkör javítását segíthetik elő. Hozzájárulnak ahhoz, hogy egyetlen állam vagy államcsoport se alakíthasson ki téves nézeteket, félrevezető következtetéseket a másik, vagy a többi állam politikai-katonai szándékait illetően. Nem pórt