Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)
1976 / 2. szám - Sz. Kiss Csaba: Az új világgazdasági renddel kapcsolatos nemzetközi vita evolúciójáról
tésimérleg-hiányra számíthattak, a nyersanyagtermelő és -fogyasztó országok konfrontációjának éleződése, sőt konfliktusa a nyugati politikusok és a közvélemény bizonyos köreiben reális veszélynek látszott. Ilyen körülmények között a tőkés ipari hatalmak nem akartak nyíltan szembefordulni az új nemzetközi gazdasági rend koncepciójával. Ugyanakkor eszük ágában sem volt kielégíteni a fejlődő országok követeléseit, sőt olyan látszatot sem akartak kelteni, mintha elfogadnák azokat. Rendkívül bonyolult politikai és diplomáciai taktikázásba kezdtek, melynek legfontosabb elemei és céljai — jó néhány mindmáig változadanul — a következők: 1. Passzivitás. Hagyták, hogy a fejlődő országok a VI. rendkívüli közgyűlésen és később más nemzetközi fórumokon is keresztülvigyék elképzeléseiket. A nyugati küldöttek meglehetősen közömbös magatartást tanúsítottak, nemigen vitatkoztak, sőt úgy tettek, mintha nem is volna ok a vitára. E mögött a magatartás mögött az ENSZ és más nemzetközi szervezetek cinikus megítélése rejlik, melyet egy angol szerző közelmúltban megjelent, az ENSZ fennállásának 30. évfordulója alkalmából írt cikke jól illusztrál: „Az évek folyamán a Közgyűlés elfogadott vagy 3500 határozatot. Ki emlékszik többre, mint néhány töredékre ebből az óriási szóhalmazból? A legtöbb határozatot gyakorlatilag észre sem veszi a külvilág, még elfogadásának pillanatában sem; és ama néhány közül, mely abban a pillanatban gyakorol valamiféle hatást, a legtöbb csakhamar feledésbe merül. . . De gyakran értékes gyógyító hatása lehet egy ostoba határozatnak is. Miután megszavaztatta s ezzel kiengedett némi gőzt és kielégítette a közhangulatot, egy kormány és képviselői kedvezőbb helyzetbe kerülhetnek ahhoz, hogy tetteik — szavaikkal ellentétben —mértékletesek és értelmesek legyenek.”8 2. Konszenzus — fenntartásokkal. A VI. rendkívüli közgyűlésen szavazás nélkül fogadták el a Nyilatkozatot és az Akcióprogramot. Ezt a nyugati küldöttek többsége, nyilván megbékítő szándékkal, konszenzusnak minősítette, bár a határozatok különböző pontjaival kapcsolatban „fenntartásokat” hangoztatott. Ha csokorba szedjük a nyugati „fenntartásokat”, kiderül, hogy a Nyilatkozatnak és az Akcióprogramnak alig van olyan pontja, melyet a fejlett tőkés országok egyhangúlag elfogadtak volna. A konszenzust illetően érdemes az akkori amerikai fődelegátus, Scali szavait idézni: „Nem tudtunk tárgyalásainkon egyöntetű megegyezésre jutni arról, hogyan lehet a legjobban megoldani ezeket a kérdéseket. . . Komolyan kételkedem benne, mi értelme van bonyolult és ellentmondásos kérdésekről elfogadni olyan nyilatkozatokat, amelyek csak egyik frakció nézeteit képviselik. .. Delegációm meggyőződése szerint a »konszenzus« szó nem alkalmazható ebben az esetben. A dokumentum, amelyet kinyomtatnak majd mint ennek a rendkívüli közgyűlésnek a termékét, akárminek nevezzék is, nem tükröz konszenzust a szó hagyományos értelmében ... De ha az utolsó percben elleneztük volna, azzal csak elmélyítettük volna a megosztottságot, melyet az elmúlt hetekben minden tőlünk telhető módon szerettünk volna áthidalni.”9 Nyugati — különösen amerikai — delegátusok azóta is tiltakoznak azellen, hogy nemzetközi fórumok irányadónak minősítsék a Nyilatkozatot, az Akcióprogramot és a Kartát, sőt akár utaljanak rájuk újabb határozatokban. Érezhetően bántja őket, hogy az 43
